Pár hete értem a „végére” a Star Trek: Enterprise-nak, így az Út a Star Trek: Picard-ig vállalkozásom első szakasza lezárult. Az idézőjelet azért tettem oda a végére szóhoz, mert a hivatalos utolsó részt, a These Are the Voyages...-t nem néztem meg, azt ugyanis nem tartom a sorozat részének. Bár a főcím mást sugall, ez a rész a The Next Generation egy megkésett felvonása, hiszen a főszereplő William Riker és Deanna Troi, a történet a The Pegasus című TNG epizód kibővítése, az ENT főszereplői pedig csak mellékszereplők, ráadásul nem is hús-vér valójukban, hanem hologramként vannak jelen, hiszen a cselekmény 209 évvel az ő idejük után játszódik. Szóval, a These Are the Voyages...-t majd megnézem ott, ahová való, a The Pegasus előtt. De most hagyjuk a The Next Generationt, jöjjön helyette az Enterprise.

A Picard első nagy trailere után merész vállalkozásra szántam el magamat: a premierig végig akarom nézni az összes Star Trek élőszereplős tévésorozatot (tehát a TAS kimarad) és filmet, méghozzá életemben először időrendben és angolul. Vagyis az Enterprise-tól kezdve a Star Trek: Nemesisig, illetve azt követve a Kelvin-idővonal filmjeit, mert bár nem részei az elsődleges idővonalnak, amin a Picard játszódni fog, szerves részét képezik a Star Trek univerzumnak, hiszen Spock és Nero nélkül nem létezhetne, a Romulus pusztulása pedig fontos eleme lesz Jean-Luc Picard új kalandjának.

Mivel nem bírok magammal, aludni meg még annyira sem, gondoltam írok kicsit részletesebben a Star Wars IX: The Rise of Skywalker teaser traileréről. Ilyet még úgysem csináltam.

Szóval, a trailer folytatta az ep7-8 útját, az egyik fontos szereplő egymaga kerül a kamera elé, és liheg. Szép húzás, pláne annak tükrében, hogy a The Force Awakens teaserét Finn kezdte a sivatagban, az ep9 teaserét pedig Rey ugyanúgy a sivatagban. Szép párhuzam.

Megérkezett a Star Wars 9. részének trailere, vele együtt a cím is: The Rise of Skywalker. Bár a sztoriból semmit nem tudtunk meg, a narráció és a végén lévő kacaj bizony alaposan megüti az embert.

Hosszú volt az út eddig. Hat évvel ezelőtt készült el A júdás császár hagyatéka első változata, azóta megért egy tucat átírást, finomítást, javítást, de április 23-án végre elér a könyvesboltok polcaira. Sőt, a Tuan Kiadó honlapján már elő is rendelhető a Mysterious Universe sorozat következő darabja, méghozzá 25%-os kedvezménnyel.

Sőt, április 27-én a Könyvfesztiválon akár találkozhatsz is velem és a Mysterious Universe jeles íróival, úgymint Anthony Sheenard, Harrison Fawcett, Dave Howard és Michael Walden. Mindnyájan ott leszünk a Tuan Kiadó pavilonjánál és várunk téged szeretettel.

De hadd ejtsek pár szót a könyvről is: A júdás császár hagyatéka a Mysterious Universe egy eddig jószerivel ismeretlen korszakában, a Kolóniaháborúk korában játszódik. Az emberiség már lerázta magáról a von Anstettenek igáját, kirajzott az űrbe, új világokat hódít meg, és nap mint nap újabb csodás technológiákat talál fel, miközben újra felfedezi a mágia hatalmát. Ám, ahol hatalom van, ott hatalmasságok is akadnak, akik önös érdekből nem restek akár háborút is szítani, hogy még több hatalomra tegyenek szert.

Christophe Beck hajdan ilyen embereket szolgált, mígnem a szert nem tett egy hatalmas hírszerzési adatbázisra, aminek hála hirtelen ő lett a Byzantium-rendszer legkeresettebb személye. Politikusok, forradalmárok, orgyilkosok és katonák üldözik, és az egyetlen ember, akire számíthat, az egykori ellensége, az Árnyékbrigád rettegett ezredese, Artyom A. Rozsenko. A két férfi egy olyan macska-egér játékba keveredik bele, ahol nehéz megmondani, ki a jó és ki a rossz, ki a barát és ki az ellenség.

Három franchise van, amiért rajongok, ebben a sorrendben: Star Wars, Jurassic Park, Alien. Alienből kereken húsz éven át nem készült új, önálló film, csak két gyatra crossover mozi, amiről annyi jót elmondhattam, hogy volt bennük alien, meg egy spin-off a Prometheus képében, amit csak sokadik megtekintésre tudtam úgy-ahogy elfogadni. Aztán jött az Alien: Covenant, ami viszont piszkosul tetszett.

A Star Warsszal szerencsésebb a helyzet, hiszen a Revenge of the Sith-et azóta követte két animációs sorozat és hát már a negyedik új mozifilmnél járunk a Solo: A Star Wars Story-val, amiről talán egyszer itt is írok, de annyit azért elárulhatok, hogy bár semmit sem vártam tőle (egyáltalán nem is vártam) nagyon tetszett.

És itt a Jurassic Park. Az utolsó dinoszauruszos mozi, a Jurassic Park III csak egy pár évvel fiatalabb, mint az Alien Resurrection, azért xenomorph-ot a Covenant előtt is láthattunk videojátékokban és persze az AVP-filmekben. Az őslényparkba viszont több mint tíz év alatt csak egyszer mehettünk vissza, egy videojátékban, a Jurassic Park: The Game-ben. De hát a dínók a nagyvásznon az igaziak, nem egy középszerű játékprogramban.

Az idővonal és a idomítható Velociraptorok után jöjjön a Jurassic World és a Fallen Kingdom cselekményének szempontjából fajsúlyosabb eset: az Indominus rex és az Indoraptor, azaz a hibrid dinoszauruszok létezése. Mert hát mi ez a két állat? Genetikusok által létrehozott hibrid lények, nem pedig „valódi” dinoszauruszok, mint azok, amiket eddig láthattunk. De mi szükség egy teljesen új lényre, amikor itt vannak a dínók? Ahogy Owen is mondta: „ez elég hűha”.

"A felfedezés erőszaktétel a természeten" – Dr. Ian Malcolm

Először is tisztázzuk, miből kutyulták össze a hibrid vonalat látványosan behozó Indominus rexet. Nos, az állatot hét dinoszauruszból (Giganotosaurus, Majungasaurus, Carnotaurus, Rugops, Therizinosaurus, Tyrannosaurus rex és Velociraptor) és három ma is élő állatból (tintahal, levelibéka, üregi vipera) kotyvasztotta ki az első parkot létrehozó tudósok vezetője, és a második parkban is ugyanazt a szerepkört betöltő Dr. Henry Wu és csapata. (Az Indoraptor alkotóelemei egyelőre ismeretlenek, azon kívül, hogy van benne Velociraptor és az Indominus-projekten alapul.)

Azt hiszem, senki sem fogja a fejemet venni, ha azt írom, hogy a harmadik dinoszauruszos kaland nem éppen a legerősebb része a sorozatnak. Ha igazán nyers akarnék lenni, akár idézhetnék Malcolmtól is: „ez aztán szép nagy rakás szar”. És hiába turkálunk benne, semmi értékelhetőt nem találunk benne. Illetve azért talán három dolgot a javára írhatunk: vannak benne dinoszauruszok, újra Dr. Alan Grant (Sam Neill) a főszereplő és jó lett a zene. Sőt utóbbi a legerősebb része, Don Davis remekül betölti a John Williams hagyta űrt. Minden más téren a film borzalmas.

Már a sztorinál problémák akadnak. Természetesen a továbbiak spoileresek, de őszintén szólva, nincs a filmben fordulat. Pontosabban, amit annak tartanak, az… Háááát… Nos, kenjék a hajukra kategória. De azért a rend kedvéért: innentől spoileresen.

Tehát Paul Kirby (William H. Macy) és Amanda (Téa Leoni) azért ráncigálják el szegény Grantet és tanulóját, Billy Brennant (Alessandro Nivolva) a Sorna-szigetre, mert pici fiúcskájuk ex-Mrs. Kirby pasijával arrafelé ejtőernyőzött. Természetesen a dolgok sosem sülnek el jól, ha dinoszauruszokról van szó, így hát először az ejtőernyős kalandokat biztosító csapatot zabálja fel a köd (vagy valami, ami csak és kizárólag ködben támad, a víz alól, száguldó motorcsónakokra), aztán szegény ex-feleség pasija is megpurcan. Hogy mibe halt bele, az nem derül ki, de a lőtéri kutyát sem érdekli, még a nője is pont lecsokizza, miután megtalálják a hulláját. Kezdjük azzal, hogy a csávót eleve nem is keresik, végig csak azt kiabálják, hogy „ERIC!!!!”

Mivel a Jurassic Park-sorozat nagy kedvencem, és már itt az ötödik film, a Jurassic World: Fallen Kingdom, úgy döntöttem, kihasználom az alkalmat és elmélkedek kicsit két olyan dologról, amit a Jurassic World hozott be a szériába, és ami miatt úgy érzem, sokan fújnak is rá és fújhatnak a Fallen Kingdomra is. Ez a két elem nem más, mint az idomított Velociraptorok és a hibrid dinoszauruszok.

Természetesen a cikk spoilereket tartalmaz a Fallen Kingdom kivételével (erre csak annyiban hivatkozom, amennyit a trailerekben látni lehet) az összes Jurassic Park-filmből, szóval, ha azokat még nem láttad, akkor mars megnézni!

A Jurassic Park 1993-ban akkora sikert aratott, amekkorát film ritkán szokott. A közönség imádta, a kritikusok szerették, és filmtörténelmi mérföldkő lett. Arról nem is beszélve, hogy egy valag pénzt hozott. Ez utóbbi már önmagában elég lett volna a folytatáshoz, szóval nem meglepő, hogy az Universal leadta a megrendelését: kell a második rész.

Michael Crichton benne volt a dologban, hamar-gyorsan összerittyentett egy új regényt, ami finoman szólva rossz lett. Az első részt több év alatt, a folytatást alig három hónap alatt hozta össze, és ez bizony meglátszik rajta. Ráadásul ez az egyetlen könyv, amit megrendelésre gyártott, s ha ez még nem lenne elég, hát hozzáigazította az első filmhez, így például az Őslényparkban meghalt Ian Malcolm a Szörnyek szigetében vígan éldegél, igaz, az elején még mankóval jár.

Steven Spielberg is érezhette, hogy Crichton ezúttal nem tette oda magát, úgyhogy a script megírásának feladatát kiadta az előző rész társ-forgatókönyvírójának, David Koepp-nak. Az úr alaposan átszabta a regényt, kihúzta belőle a hosszú és nem egy helyen értelmetlen filozofálgatást, az ellenlábas triót komplett vadászhadseregre cserélte, de megtartotta az izgalmasabb jeleneteket, sőt még az első könyvből is átemelt bizonyos dolgokat (például a film eleje az Őslénypark eleje volt, természetesen eszközöltek némi változtatást, konkrétan a Sorna szigetre helyezték az eseményt).

1996 szeptemberében, egy évvel a regény kiadása után megkezdődött a forgatás, és 1997. május 23-án a mozikba került a film.