Három franchise van, amiért rajongok, ebben a sorrendben: Star Wars, Jurassic Park, Alien. Alienből kereken húsz éven át nem készült új, önálló film, csak két gyatra crossover mozi, amiről annyi jót elmondhattam, hogy volt bennük alien, meg egy spin-off a Prometheus képében, amit csak sokadik megtekintésre tudtam úgy-ahogy elfogadni. Aztán jött az Alien: Covenant, ami viszont piszkosul tetszett.

A Star Warsszal szerencsésebb a helyzet, hiszen a Revenge of the Sith-et azóta követte két animációs sorozat és hát már a negyedik új mozifilmnél járunk a Solo: A Star Wars Story-val, amiről talán egyszer itt is írok, de annyit azért elárulhatok, hogy bár semmit sem vártam tőle (egyáltalán nem is vártam) nagyon tetszett.

És itt a Jurassic Park. Az utolsó dinoszauruszos mozi, a Jurassic Park III csak egy pár évvel fiatalabb, mint az Alien Resurrection, azért xenomorph-ot a Covenant előtt is láthattunk videojátékokban és persze az AVP-filmekben. Az őslényparkba viszont több mint tíz év alatt csak egyszer mehettünk vissza, egy videojátékban, a Jurassic Park: The Game-ben. De hát a dínók a nagyvásznon az igaziak, nem egy középszerű játékprogramban.

Tizennégy éven át tartott a várakozás, pedig a negyedik részt már a Jurassic Park III premierje után bejelentették. Ám a forgatókönyv sehogy sem akart elkészülni, a korábbi készítők, mint a rendező, Joe Johnston és a produceri munkákat vállaló Kathleen Kennedy elhagyták a fedélzetet, egyedül Steven Spielberg maradt, aki meg általában nem szól bele a dolgokba, legfeljebb egyszer-kétszer kilátogat a forgatásra. A film lassan parlagra került, és csak néha ütötte fel a fejét olyan ötlet, mint a felfegyverzett, ember-dínó mutánsok. Meh…

Ezt tetézte a reboot pletykája, a The Lost World: Jurassic Park és a Jurassic Park III ignorálásáról szóló híresztelések, a Diabolus Rex, az idomítható raptorok… Hát, nem kezdődött jól a dolog, mert ugye ezek egyike sem hangzott valami jól. Aztán megjelent az első trailer, ami picit reménykeltő volt, ezt követte a második, ami lelombozott, de a Jurassic World végül mégis befészkelte magát a fejembe. Hiszen mégiscsak a második kedvenc franchise-omról van szó.

Elkezdtem agyalni rajta, lestem a spotokat, a kulisszák mögé tekintő videókat, bújtam a Jurassic Wikit, a hivatalos honlapot és a Masrani Global honlapját. Újraolvastam az első könyvet is, közben tanakodtam azokon a dolgokon, amik nem jöttek be a beáramlott információk közül. A sok agyalásnak hála ezeket lassan elfogadtam.

De a film előtt még így is csak egy elvárásom volt: varázsoljon el, nyűgözzön le úgy, mint az első két film. Nem kell nekem csavaros sztori, horror, hektóliternyi vér, ezek amúgy sem voltak jellemzőek a korábbi filmekre, sőt a korszakalkotás irreális elvárása sem környékezett meg. Látványos, dinoszauruszokkal teli, lenyűgöző jeleneteket akartam, koherens, a világba beleillő sztorit és szerethető karaktereket. Megkaptam? Tömören: igen, száz százalékosan! Részletesebben, nos, lássuk, innentől keményen spoileresen.

Kezdjük mindjárt a negatívumokkal.

És most folytassuk a film pozitívumaival. Ja, várjál, furcsállod, hogy oly hirtelen megszakadt a felsorolás, amit el sem kezdtem? Tán tökéletes a film? Nem, távolról sem, sőt! Vannak itt is logikai bukfencek, akadnak lyukak a sztoriban. Kattoghatnék én is, mint megannyi kritikus azon a nyilvánvalóan szándékos és ironikus poénon, hogy Claire tűsarkúban lefutotta a vén T-rexet nagyjából húsz méteren (mert azért nem a maratont tette meg), közben meg a nosztalgia jótékony ködének hála megfeledkezhetek arról, hogy a Jurassic Parkban egy lesántult, 10 ezer volttal megszexualizált és egy hegyről lelökött, hullafáradt gyerek nem csak lesprintelt egy Velociraptort, de képes volt azt visszatartani egy nyamvadt ajtóval.

Vannak itt hibák, csak nem érdekelnek. Nem érdekelnek, mert Colin Trevorrow olyasmit adott, amit akkortájt már rég nem éreztem moziban: újra gyerek lehettem. De úgy ízig-vérig. A film szerkezete nagyjából követi az előző részekét. Nyitunk egy eseménnyel, ami a Nublarhoz, vagy éppen a Sornához köthető, itt ugye az előzőhöz. Megszületik a két Indominus rex. Aztán snitt, és átugrunk egy másik helyszínre, az első részben Gennaróra, a folytatásokban Malcolmra és Grantre. Itt a két gyerekre, Zach-ra (Nick Robinson) és Gray-re (Ty Simpkins) akiket válófélben lévő szüleik elküldenek a nagynénjükhöz, a Jurassic Wolrdöt igazgató Claire-hez (Bryce Dallas Howard). A parkot a két fiú szemén át ismerhetjük meg, az ő lelkesedésük az, ami visszarántja az embert a gyerekkorába.

Ahogy feltárul a kapu, ahogy madártávlatból látjuk a Jurassic Worldöt – ezen a ponton majdnem könnyek gyűltek a szemembe, annyira elragadott a hangulat –, ahogy támad a Mosasaurus, ahogy letérnek a járt ösvényről és bemerészkednek a park mélyére, ezek mind-mind nagyszerű jelenetek, ami gyerek fejjel még úgy is élvezetesek, hogy állítólag mind a film világában, mind a valóságban már unalmasak a sima dinoszauruszok. Hát a nagy büdös frászt! Egy pillanatra sem unatkoztam, de még Zach is felnézett a mobiljából, amikor betrappolt a porondra egy dínó.

Aztán persze van itt egy másik szál is, hiszen miközben a két kölyök felfedezi a parkot, a Jurassic World feje, Simon Masrani (Irrfan Khan) úgy dönt, hogy az új látványosságnak számító hibrid állat, az Indominus rex talán megérne egy kis extra figyelmet, ezért megkéri Claire-t, hogy hívja át a park raptoridomárját, Owent (Chris Pratt) bevizsgálni az I-rex karámját. Az az állat ugyanis még be sem lett mutatva, de már kinyírta a tesóját, és egyéb gondokat is okozott.

Owennek sem egyszerű az élete, szegényt éppen az InGen Sercurity Division feje, Vic Hoskins (Vincent D’Onofrio) húzza azzal, hogy a Velociraptorokat fel lehetne használni a harctéren – hát igen, ezen a ponton picit nyúltak az Alien-sorozatból, annyi különbséggel, hogy míg a Weyland-Yutani a tesztekig sem jut el, az InGen legalább megnézheti, hogy az elmélet működik-e a gyakorlatban. Nos, talán nem árulok el nagy titkot: nem nagyon. Bár Blue, Charlie, Delta és Echo barátságosabbak, mint a Big One vagy az eddig látott raptorok, azért tudnak harapni.

Na, szóval, a gond az eddig csak kisebb hibákkal működő parkban akkor üti fel a fejét, amikor kiderül, hogy az Indominus okosabb, mint más dinoszauruszok, ráadásul van néhány spéci képessége, amit békáktól és gyíkoktól örökölt. Szóval a sztár meglép, és tíz perc alatt több embert öl meg, mint Rexy, a Dilophosaurus és a Velociraptorok a Jurassic Parkban összesen. Jurassic World alkalmazott, befogó vagy látogató, neki egyre megy, sőt a dinoszauruszokat is ritkítja a drága.

A nagy üldözésbe persze belekeverednek a gyerekek, Owen és Claire elmegy megkeresni őket, közben a szárnyas hüllők rászabadulnak a látogatókra, aztán meg elindul a raptoros fogócska, ami végül a nagy fináléba torkollik, amit nagyjából így írhatunk le: ha kevés a fog, told meg egy T-rexszel. Ja, a nagy leszámolás előtt azért még kiderül, hogy Hoskins és az első filmből ismerős Henry Wu (BD Wong) összedolgoztak és szándékosan kutyulták olyanra az Indominust, amilyen lett.

A sztori tehát remekül hozza azt, amit Ian Malcolm a The Lost Wolrdben összefoglalt: „hűha, mindig így kezdődik, aztán majd jön a futás, meg a sikítás.” Ez itt sincs másképpen, ilyen téren kiszámítható a film. Nekem igazándiból két dolog okozott meglepetést. Az egyik, hogy Masranit nagyjából a film felénél kinyírták. Sajnáltam, mert nem egy pénzhajhász, mindenkin átgázoló szemétláda lett belőle, ahogy elképzeltem előre, hanem egy vidám kis fickó, egy afféle ifjú John Hammond. A másik meglepetés meg akkor ért, amikor a sorozat történetében először faltak fel nőt a dínók. És elég kegyetlenül. Szegény Zarát (Katie McGrath) először dobálták kicsit a Pteronodonok, majd megtépték a vízben, végül élve elnyelte a Mosasaurus.

Apropó, a Jurassic World a folytatásáig a sorozat legvéresebb és legbrutálisabb epizódja volt. Több helyen olvastam, hogy milyen véres és félelmetes volt már a Jurassic Park is, és annak közelébe sem ér az új film. Nos, ez a vélemény szerintem akkora baromság, hogy alá lehetne vele támasztani a pisai ferde tornyot. Az első részben a legvéresebb jelent az volt, amikor Ellie megtalálta Arnold kezét. Egyedül itt van vér! Még annyit sem látni, hogy Gennaro kettészakad. A The Lost Worldben legalább mutatják, amint a két Rex kettéharapja Eddie-t, de ott meg egy csepp vér, annyi sem hullik. Megjegyzem, a harmadik rész is vértelen, és ott még az emberek is egyben maradnak.

A Jurassic Worldben ellentétben többször ráfröccsen a sűrű vér az ablakra vagy éppen a kamerára, legalább két embert látunk kettészakadni, Zara kinyírása sem éppen gyerekeknek való látvány, és a raptorok sem babusgatják az embereket. Látszik, hogy nem Spielberg rendezte a mozit. Szóval, ha valaki szerint a Jurassic Park véresebb volt, mint a Jurassic World, az vagy nagyon régen látta és az emlékei baromira megkoptak, vagy javasolnék neki egy vastagabb szemüveget.

Hogy félelmetes volt? Igen, 1993-ban, tizenhárom évesen valóban voltak nagyon parás pillanatai a Jurassic Parknak. Nem tagadom, a konyhás jelenet nagyon hangulatos és feszültséggel teli jelenet a mai napig. De akkor tizenhárom éves voltam. Most? Most jön a poén: amikor az Indominus kiszabadult, én paráztam. Gondolom a remek 3D-s látvány és a tény, hogy a film tejesen beszippantott, alaposan hozzájárult ehhez, de hát ez a lényeg. A Jurassic World beparáztatott egy jelenet erejéig. Nem megijesztett egy hirtelen leszakadó csővel vagy előugró állattal, hanem percekre fenn tudta tartani a feszültséget bennem. Ilyet utoljára talán… Tököm tudja, mikor éreztem új filmnél.

Ezért is sajnáltam kicsit, hogy a trailer előre lelőtte az Indominust, mert őméltósága még ütősebb lett volna, ha a filmben láthatjuk legelőször. Trevorrow mindent meg is tett azért, hogy a dolog működjön. Először csak a sziluettjét látjuk a fák között, aztán a szemét, aztán a lábát és a mancsát, végül megjelenik az egész lény, de ekkor már majdnem a film felénél járunk. A Velociraptoroknál ugyanezt nem játssza el, egyből totálplánba kapjuk őket. Persze a sejtetésre a negyedik filmnél nincs szükség. Tudjuk milyenek, hogyan néznek ki. Azt nem lehetett volna megismételni, amit a Jurassic Parkban csináltak, hogy csak a végén tűnnek fel teljes valójukban.

Viszont Trevorrow ügyességét mutatja, hogy az első részből visszatérő Rexy-t úgy hozta be a sztoriba, hogy megjelenésekor vigyort varázsol minden olyan néző arcára, aki képes volt gyermekké visszaváltozni és lekattanni a tűsarkú cipőről. Nekem a vigyorom leverte a fülemet a helyéről. A végső harc meg, tömören: hűűűűűaazanyjááááááátamindenitvaaaaóóóóóóóó!!!!

A végső küzdelem két okból emlékezetes, már a látványon kívül. Először is, kedveskedés Trevorrow részéről a rajongók felé. Sokan kibuktak, hogy a Spinosaurus kitekerte a Rex nyakát a Jurassic Park III-ban, hát a rendező most visszaállította a Tyrannosaurus renoméját. Nem csak lepofozza az Indominust, de még egy Spinosaurus csontvázon is átgázol.

A másik, hogy egyfajta kört bezárva Rexy úgyszólván békét kötött Blue-val, a falkavezér Velociraptorral, ami az első rész vége miatt aranyos gesztus. Negédes, giccses és talán nem illik ehhez a két dínóhoz, de ez már csak egy ilyen film. Különben is, miért ugrana egymásnak a két fáradt és sérült, sőt Rexy esetében öreg dínó?

Apropó, Rexy, a látvány pazar, ami rengeteg ponton tetten érhető, nekem mégis a T-rex megjelenítése tetszett a legjobban. Rendkívül aprólékos, még a Velociraptorok okozta sebhelyek is rajta vannak, egyértelművé téve, hogy Owenéket ugyanaz a Tyrannosaurus mentette meg, mint Grantéket. Az öregedés szintén látható rajta, nehézkesebb a járása, még kicsit sántít is.

Ami pedig még a látványt is felülmúlja, az a zene. Az utolsó két Star Trek film és a Rogue One: A Star Wars Story muzsikáját is jegyző Michael Giacchino remek munkát végzett. A Trekkel és az RO-val ellentétben itt bátran kölcsönzött John Williams klasszikusából, miközben rengeteg új témát komponált, amik legalább olyan jól szólnak. Nekem nincs bajom Don Davisszel sem, szerintem jó választás volt a harmadik részhez Williams helyére. Tény, hogy ő leginkább az eredeti zenével dolgozott, azt írta, hangszerelte át, az önálló munkái pedig nem maradtak meg a fejben – de legalább jó iparos volt. Giacchino viszont sikeresen implantálta a fülembe új zenéit, miközben nagyon jól és jókor hasznosította Williams taktusait. Ez legjobban az As the Jurassic World Turns című számban jön ki, amiben az új téma kereszteződik a régivel.

Miről is írhatnék még…? Á, igen, az emberek! Ebben azok is vannak! Sok, nagyon sok, hiszen a Jurassic Worldöt naponta húszezer ember látogatja. Persze a látogatók a kutyát sem érdeklik, maximum addig, amíg a Pteronodonok és a kisebb Dimorphodonok megtámadják őket. De vannak itt kevésbé felesleges emberek is, nem úgy, mint a The Lost World névtelen vadászai, vagy a Jurassic Park III öt perc alatt bedarált zsoldosai.

Owen Grady-t nagyjából úgy érdemes elképzelni, mintha Star-Lordot beoltották volna Alan Grantbe. Rajong a raptorokért, de közben olyan laza, hogy csak az isten a megmondhatója, miért nem esik szét. A jelenet, amiben a Velociraptorok között motorozik, az mostantól a lazaság mértékegysége. Elég laza = 1 Raptor/Owen. Laza = 2 Raptor/Owen. Nagyon laza = 3 Raptor/Owen. Ő a király = 4 Raptor/Owen.         Pratt pedig remekül hozza a figurát, szerintem jobban, mint Quillt a Guardians of the Galaxy-ban, ráadásul szimpatikusabb. Főleg azért, mert Peterrel ellentétben Owen tud komoly lenni és önmagán kívül más is érdekli.

Claire Dearing az egyetlen karakter, aki valamiféle jellemfejlődésen esik át. Az elején nem tud úgy kimondani egy mondatot, hogy abban ne legyen szám, a végén meg ő az anyatigris, aki ha arról van szó, hát odacsalogat a baj helyszínére egy Tyrannosaurust. Amúgy szerintem ő a történet igazi főszereplője, nagyon sok esetben koncentrál rá a film, az ő karaktere mozdítja előre a történetet és áll elő megoldásokkal. Owen inkább csak asszisztál neki.

Szerencsére Zach és Gray sem zavaróak, nem idegesítőek, mint Lex volt, aki nélkül talán Gennaro még ma is köztünk lenne, és Malcolm sem tudja meg, milyen érzés, amikor egy T-rex felökleli, hogy a saját kis kalandjukat Rexy-vel már meg se említsem. Zach „nemtörődöm semmivel, a barátnőm meg annyira hiányzik, hogy minden lehetséges percben más csajokra kacsintgatok” karaktere kezdetben heveny unszimpátiát váltott ki, de aztán szépen elkezdte elnyerni a bizalmamat. Egyrészt, mindig felnézett a telefonjából, amikor dínó volt a közelben, és tetszett is neki, másrészt, végig védte az öcsikéjét. Hm… Így belegondolva, Zach szintén fejlődött a film alatt. Gray nem, ő végig megmaradt Tim 2.0-nak.

Aztán itt van még Masrani, róla már megemlékeztem, úgyhogy inkább Vic Hoskinst említeném meg. Annyira nem nagy karakter, inkább elvarázsolt, érezhetően buta, de legalább egy testben egyesül személyében Peter Ludlow (tőle még idéz is), Dennis Nedry és Carter J. Burke. Imádtam a pillanatot, amikor kiderült, hogy a raptorok nem olyan idomíthatók, mint ahogy azt ő gondolta. Ráadásul remek poént szőttek köré, hiszen a film elején elégedetten mondta, hogy Blue-ék Owen kezéből esznek, erre az ő kezéből Charlie szó szerint evett.

Van néhány támogató karakterünk is. Barry (Omar Sy), Owen komája, aki túl sok vizet nem zavar, sőt valójában totál fölösleges szereplő. Aztán a már említett Zara, aki egyértelműen az Őslényparkban szereplő, de a Jurassic Parkba már nem átvett Ed Regis megtestesülése. Ugyanúgy rásózzák a gyerekeket, ugyanolyan beképzelt, felelőtlen, és végül ugyanúgy végzi. Mellettük van még két technikusunk, Lowery (Jake Johnson) és Vivian (Lauren Lapkus), akik, nos… Vicces a jelenlétük. Hasznos, de vicces.

Még kiemelném, hogy a Jurassic World nem csak zenében, szereplőiben és szerkezetében, de rengeteg képi utalással is elősegíti a nosztalgiát. Nagyon sok az azonos beállítás, és persze a visszaköszönő elem, mint például az eredeti park látogatóközpontja és jeepjei. Szerencsére a mozi nem ignorálta az előző két filmet sem. Bár nem tartalmaz olyan egyértelmű utalásokat azokra, mint az első részre, azért láthatunk egy-két utalást a Sorna-szigeten történt eseményekre is. Itt egy Spinosaurus csontváz, ott egy Ian Malcolm könyv, amott egy idézet Ludlowtól. És persze az, hogy az InGen titkos kísérleteket folytat, először a Jurassic Park III-ban merült fel.

Kiemelném még, hogy míg a Jurassic Park III egyáltalán nem, a The Lost World pedig csak érintőlegesen foglalkozott a genetikai kísérletezés morálisabb oldalával, a Jurassic World igyekszik jobban belekúszni – noha nem annyira, mint a Jurassic Park tette. A filmsorozatban először hangzik el például az, amit már az első könyvben olvashattunk anno: a parkban nincsenek dinoszauruszok, csak az őslényekre nagyon hasonlító genetikai hibridek. Vidámpark szörnyek, ahogy a harmadik részben Grant oly találóan fogalmazott.

Az Indominus rex ennek a megtestesítője, hiszen már nem is dinoszaurusz, hanem egy lény, amit a profitnövelés és szórakoztatás jegyében alakítottak valódi szörnyeteggé (ahogy Wu mondta, nem csak a külső jegyeket, de a belsőket is megnövelték). És az ilyenek miatt mondta anno Malcolm, hogy a genetika iszonyú fegyver. Az Indominus lett az a fegyver, amit megtaláltunk mi, kisgyerekek, és játszani kezdtünk vele. Ennél már csak egy rosszabb van, az Indoraptor, de róla majd később, egy másik cikkben.  

A filmben az sem utolsó, hogy miközben bemutatnak egy funkcionális vadasparkot, addig jut idő olyan gondolatok elültetésére is, hogy a dinoszauruszok akár más területen is használhatóak lehetnek. Az ötlet elsőre talán idétlen, de ahogy korábbi cikkemben fejtegettem, van benne ráció.

No, azt hiszem, kifogytam a szóból. Végezetül annyit, hogy a Jurassic Wolrdöt érdemes megnézni. Jó film. Nem korszakalkotó, mint a Jurassic Park volt, nem is lehetne. Hogyne. 2015-ben készült és ez a negyedik rész, nem az 1993-as első epizód, ami mellesleg csak azért lett korszakalkotó, mert ’93-ban az a látványa ütős volt, semmi nem ért fel hozzá. Ma minden héten van egy film, ami látványban simán mellé áll a Jurassic Worldnek. Minden más megvan mindkét filmben: erények és hibák egyaránt.

De ha nem a nosztalgia ködén át, irreális elvárásokkal nézed, ha vissza tudsz lélekben alakulni két óra erejéig azzá a gyerekké, akiként először láttad a Jurassic Parkot, és elfogadod, hogy a többi hibriddel ellentétben az Indominus rex dínó-dínó mix , akkor ugyanúgy fogod élvezni a Jurassic Worldöt, mint én. 

• Erősség: remek hangulat, nagyszerű zene, a nosztalgia mellett újítani is képes
• Gyengeség: néha kicsit együgyű, logikai bukfencek
• SEBESSÉGI FOKOZAT: 8.5/10