Elékeztünk a következő, tavaly óta halogatott epizódhoz, és ezzel tulajdonképpen beértem a Marvel moziuniverzumot, hiszen bár a Guardians of the Galaxy kritikája még hátra van (este jön), azt már régebben megírtam, most csak aktualizáltam. Holnap meg már a Guardians of the Galaxy Vol. 2-ről fogok írni. Aztán meg majd valami másról… Valami idegenebbről. Na de eltértem a témától, szóval jöjjön Strange doktor, aki nem csak a nevében furcsa.

A Doctor Strange-dzsel furán indult a kapcsolatom. Benedict Cumberbatch ugyanis hiába az egyik kedvenc színészem, és hiába szeretem az MCU-t, a trailerek nem tudták felkelteni az érdeklődésemet eme filmmel kapcsolatban. Olyannyira nem, hogy még azt is elfelejtettem, hogy megy a moziban. Aztán egy jóbarátom hívott, hogy nézzük meg, így kaptam az alkalmon. Szerencsére nem bántam meg, de azt bántam volna, ha nem moziban látom. Na, innentől…

Hosszú halogatás után eljött az idő, hogy írjak a Captain America: Civil Warról – vagy az Avengers 2.5-ről, mert bizony ezt a történetet így is fel lehet fogni, hiszen a Hulkon és Thoron kívül itt van mindenki a Bosszúállók régi és megújult csapatából – amely szerintem az egyik, ha nem a legjobb MCU-film lett. Nem is húznám tovább a dolgot, és innentől kezdve…

SPOILER

Szóval hőseink Steve Rogers (Chris Evans) vezetésével éppen elkenik Lagosban a Captain America: The Winter Soldierben kicsit lerobbant Brock Rumlow (Frank Grillo) száját, ám a menet nem éppen áldozatmentes: hiába hőseink erőfeszítése, Crossbones pár emeletet felrobbantva távozik az élők sorából. No, a nép ekkor elégeli meg, hogy a Bosszúállók tojnak a határokra, és a jótetteiket komoly járulékos veszteségek követik. A nép szavát Miriam Sharpe közvetíti, aki elárulja Tony Starknak (Robert Downey, Jr.), hogy egyetlen pici fiacskájára rádöntöttek egy egész házat Sokoviában, amikor éppen Ultronnal csatáztak. Ezután már nem kell sokat várni arra, hogy az egykori tábornok, jelenleg pedig külügyminiszterként ténykedő Thaddeus Ross (William Hurt) előálljon a Sokoviai Egyezménnyel, ami korlátozná a Bosszúállók ténykedését.

Elérkeztünk oda, hogy bár még mindig régebbi filmről írok (ez amúgy általános jelenség a Lightspeeden, alapjában véve ez a profilom), de újra friss, eddig nem publikált írásról van szó – s az MCU esetében már csak egy ilyen lesz, holnap, a Guardians of the Galaxy. Amúgy nem véletlen, hogy az Ant-Manről eddig nem írtam, elsőre ugyanis baromira nem tetszett. A moziban a legvégét leszámítva végig unatkoztam rajta, és csak helyenként tartottam viccesnek. Azóta egy kicsit javult a helyzet… Na de innentől jön a kritikázós rész, meg a spoileres cucc.

SPOILER

Az Ant-Mant, vagy magyar keresztségben, a Hangyát magam is a premier idején tekintettem meg, mint minden MCU-filmet a The Avengers óta. Bevallom, már a legelső trailerek sem győztek meg arról, hogy ezt a filmet én annyira látni akarom, mert hát na, ez egy ici-pici szuperhős. Mit tud ez Thorhoz, Lokihoz, Hulkhoz, Vízióhoz vagy Skarlátboszorkányhoz képest? Hiszen még Stark is kiröhögi! Megjegyzem, ezek a gondolatok most, hogy már a Captain America: Civil Waron is túlvagyok (erről még ma este lesz kritika), már viccesen hatnak, hiszen ott kiderült, mit ér Hangya. De tekerjünk kicsit vissza az Ant-Man idejére.

E kritika eredetileg 2015. május 12-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

Pénteken magam is letudtam az Avangers: Age of Ultront, a Marvel Cinematic Universe tizenegyedik mozifilmjét és a második szuperhős-összejövetelt. Nagy várakozásokkal ültem be a moziba, hiszen már úgy belebolondultam ebbe az MCU-világba, mint macska a gombolyag szétterítésébe. Na de megfelelt-e az elvárásoknak Ultron ámokfutása? Nos, derítsük ki, szokás szerint, spoileresen.

SPOILER

Kezdeném azzal a beszámolót, ami nem tetszett. Sajnos a The Avengersszel ellentétben Joss Whedonnak ezúttal nem sikerült olyan jól kézben tartani a szuperhősöket, és ennek legfőbb oka az, hogy túl sokan vannak egy alig több mint kétórás filmhez. Az alapcsapat, azaz Tony Stark (Robert Downey Jr.), Steve Rogers (Chris Evans), Thor (Chris Hemsworth), Bruce Banner (Mark Ruffalo), Natasha Romanoff (Scarlett Johansson) és Clint Barton (Jeremy Renner) mellé visszatért néhány segítőtárs, mint James Rhodes (Don Cheadle), Maria Hill (Cobie Smulders), Sam Wilson (Anthony Mackie), Erik Selvig (Stellan Skarsgård) és Nick Fury (Samuel L. Jackson). S persze érkeznek az újak, így az ikrek, Pietro (Aaron Taylor-Johnson) és Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen), valamint a J.A.R.V.I.S.-ból kifejlődő Vízió (Paul Bettany). No meg jön Ultron (James Spader), aki az eddigi legjobb MCU főgonosz lehetne – sőt, talán még így is az lesz –, ha Whedon szán még pár percet.

E kritika most lett publikálva itt, a Lightspeed 3.0-án – viszont úgy tűnik, már 2012. május 1-jén megírtam, csak sosem publikáltam, mert időközben írtam egy másik kritikát az SFportalra, és az lett publikálva. Hát akkor itt az alkalom, hogy ez is kimenjen a nagyérdemű elé, de az eddigi átmentett anyagokkal ellentétben ezt aktualizáltam, úgyhogy tekinthettek rá afféle retrospektív anyagként is.

Amúgy ezután már csak két régi MCU-val kapcsolatos kritikám maradt (Age of Ultron és Guardians of the Galaxy), a többi már friss és ropogós lesz. Na jó, az Ant-Man kritikám is már pár hónapos, de a Civil War az tegnapi, a Doctor Strange meg még el sem készült, annyira friss. Na de elég a rizsából, irány a múlt, és lássuk a The Avengerst.

Kezdjük mindjárt olyannal, amitől szerintem néhányan leborulnak a székről. Nekem ez jobban tetszett, mint a Batman Begins, és sokkal jobban, mint a The Dark Knight. Joss Whedon végre megmutathatta, mit tud a mozivásznon. Azt már eddig is tudtuk, hogy zseniális történetíró, hiszen ott a Buffy, a vámpírok réme, az Angel és a Firefly, mi több, az Alien Resurrection (nem röhög, nem vág pofákat!) sztoriját is sikerült összehoznia (az más kérdés, hogyan használták ki, de szerintem az sem vészes… de erről majd máskor). Ám mint filmrendező eddig csak a Serenity-t jegyzi, ami szerintem nem sikerült túl jól. Most azonban szabad kezet kapott és teljes magabiztossággal írta és rendezte meg az utóbbi évek legjobb képregény-adaptációját.

E kritika eredetileg 2014. április 17-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

A Captain America: The First Avenger anno nem tett rám túl mély benyomást. Jobban tetszett, mint mondjuk a The Incredible Hulk, de fasorban sem volt a The Avengersszel, a Thorral vagy az Iron Mannel. És bár azóta majdnem mindegyik film kicsit felértékelődött bennem (hiába no, egyre több van belőlük és egyre jobbak), a Marvel Moziverzum második fázisa már talán csak az Avengersre nem tudott ráverni egy kört, így szegény Amerika Kapitány továbbra sem került feljebb a listán. Az Iron Man 3 szerintem a legjobb a Vasember-trilógiában, a Thor: The Dark World tavaly nálam az év filmje lett. És mi a helyzet a Captain America: The Winter Soldierrel? Lássuk!

SPOILER ALERT!

A Marvel Moziverzumában a legszerencsétlenebb helyzetben Steve Rogers (Chris Evans) van, az fix. Alighogy szuperkatonát faragtak belőle, mentora meghalt, ő meg mehetett a színpadra ripacskodni. Amikor eljutott a frontra és végre harcolhatott, meghalt a legjobb barátja, Bucky Barnes (Sebastian Stan). Aztán Peggy Carter (Hayley Atwell) képében megtalálta az ideális táncpartnert, erre befagy a segge az Északi-sarkon. S amikor csaknem hetven évvel később kiolvasztják, mi fogadja? Egy isten terrorizálja a Földet és idegenek támadnak New Yorkra. Úgyhogy máris a szuperhős Dream Team élére pattanhatott, egy olyan szervezetben, amelynek céljai finoman szólva is megkérdőjelezhetőek.

E kritika eredetileg 2012. április 29-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

No, mivel kedden megyek megnézni az Avengers-t, úgy gondoltam, előtte gyorsan újra megnézem a filmben feltűnő bandák előző kalandjait (kivéve a Hulkot, mert az azon túl, hogy még nem része az Avengers felvezetésének, rettenetesen szar, ráadásul utálom is). Aztán meg írok pár sort róluk (kivéve az Iron Manről, mert arról már írtam).

Szóval, Captain America, ez egy olyan film, ami tetszik, de azért sűrűn nem nézném meg. Miért? Hát nem nyilvánvaló? A csávót Amerika Kapitánynak hívják és az USA zászlaját viseli ruhaként. Ennél jobban már semmi sem csöpöghetne az amerikai patriotizmustól. De szerencsére a film csak a címében üvölt erről, amúgy próbálták kicsit ironikusra venni a figurát, az más kérdés, hogy ez nem mindig ment.

SPOILER

A sztori ezúttal sem bonyolult. Adva vagyon Steve Rogers (Chris Evans), olyan magas és széles, hogy elbújhatna mögöttem, ami azért már teljesítmény, hiszen én is vasággyal együtt vagyok alig hatvan kiló. De ennek a fickónak minden vágya, hogy katona legyen és menjen a Európába második világháborúzni. Persze mivel minden létező genetikai defekttel rendelkezik, ráadásul a puskát sem tudná felemelni, a menetfelszerelés pedig agyonnyomná, ötször is elutasítják a toborzáson. Hatodszorra aztán egy német emigráns professzor, bizonyos Dr. Abraham Erskine (Stanley Tucci) meglátja benne a tökéletes katonát, így felveszik a legjobbak közé, ahol hamar kitűnik, hogy kitartó, van esze, és jó ember. Szóval megkaphatja a szuperkatona-szérumot és máris kész a tökéletes katona. Csakhogy a proffot kinyírja egy náci disznaj, a labor meg a levegőbe repül, így a projekt befullad. Steve meg mehet a színpadra Amerika Kapitányt játszani. Vagy kétszázszor kiüti Hitlert, miközben népszerűsíti a háborút, egy halom dögös táncos csajszi között, és persze ezalatt ő is híres lesz.

E kritika eredetileg 2012. szeptember 9-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

2008-ban az Iron Man első részét rögvest követte a másik Avengers felvezető film, ez. A zöldszemű… Azaz zöld testű szörny. Hulk, akinek rajzfilmsorozatos változatát kiskoromban nagyon szerettem, és akivel a húgomat vallatni lehetne. A filmet már megelőzte (egyebek mellett) egy 2003-as Hulk, ami felfedi a „másik fickó” eredettörténetét, de a The Incredible Hulk legnagyobb pozitívuma az, hogy elmondhatjuk róla: köze sincs hozzá. Az első mozi ugyanis csak úgy magában, pénzfejés céljából készült, a második pedig már tervezetten az Avengers-hez (szokásosan tele van utalásokkal, köztük a jó öreg Tony Starkkal). A legjelentősebb változás pont az, amiről a Hulk szólt, azaz az eredettörténet.

SPOILER

A The Incredible Hulk sebesen vázolja, mi volt az, ami ilyen csúnyán kihozta Bruce Bannert (Edward Norton) a sodrából. Nem más, mint a szuperkatona szérum, ami a 2011-es Captain America: The First Avengerben szuperhőst faragott Steve Rogers századosból. Ám mivel – mint ahogy abból a filmből megtudjuk – az eredeti szérum odaveszett, a másolatok pedig a feltaláló, Dr. Erskine hiányában igen selejtesek lettek. Dr. Banner megpróbálta megalkotni az eredetit némi gammasugárzás hozzátételével, ám a magán elvégzett kísérlet eredménye legalábbis kétséges. Banner ugyan rendelkezik mindazzal a szuperképességgel, amivel Rogers százados, csakhogy mellékhatásként, ha begurul, átalakul egy két méter magas és széles, zöld szörnyeteggé, ami nagyjából olyan finom és annyit gondolkodik, mint egy elszabadult expresszvonat.