E kritika eredetileg 2013. november 22-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

Amikor 2008-ban elkezdődött ez az egész Marvel-építősdi, a fene sem gondolta, hogy ennyire belebolondulok. A széria első filmje, amit moziban láttam, az az Avengers volt, azt is csak azért akartam ott megnézni, mert mégis csak jobb időben képbe kerülni, mennyire sikerült Joss Whedonnak a lehetetlen, azaz egy filmbe tenni ennyi hihetetlen alakot. És végül is az a film volt az, ami eldöntötte bennem a kérdést: innentől az ide kapcsolódó filmeket jobb lesz moziban látni.

Pedig tetszett az Iron Man és az Iron Man 2, sőt még a Captain America: The First Avenger is (a The Incredible Hulkot viszont erősen közepes filmnek tartom, és mivel abból technikailag senki sem tért vissza az Avengersre a színészek közül, nem érzem annyira szorosan a széria részének). De ami a legjobban megfogott a sorozat filmjei közül, az a Thor volt. Mesés, hangulatos, játszik benne Natalie Portman, baromi jó a zenéje, szimpatikus a főszereplője, játszik benne Natalie Portmannal, és persze, masszívan űr-fantasy. Ja, és játszik benne Natalie Portman.

Úgyhogy a folytatásra, jelen témánk mozijára nagyon kíváncsi voltam, főleg, hogy az univerzum többi részével ellentétben nekem az Iron Man 3 is nagyon bejött (a legjobb a Vasember-trilógiában, szerény véleményem szerint). Ráadásul itt már a trailer azt ígérte, hogy kevesebb lesz a Föld (és legalább az sem egy új-mexikói kisvárosban, hanem Londonban játszódik), valamint többet kapunk a Kilenc Birodalomból. Több lesz az idegen, erősebb a sci-fi és fantasy elem. Na és persze a humor, a látvány és az akció és Natalie Portman. A trailer hál’ isten nem hazudott, a Thor: The Dark World a leglátványosabb, legszebb, legviccesebb rész az eddigi Avengers-filmek közül.

E kritika eredetileg 2012. szeptember 9-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

No, holnap érkezik az Avengers Blu-rayem, szóval hamargyorsan letudom még a két hátralévő filmet (és talán majd a dream-team filmről is pötyögök még valami okosságot, bár az SFportalon már írtam egyszer róla), ha már a mozi idején lustaságom egyéb elfoglaltságom nem engedte. Szóval, Thor, aki nem asgard, de az Asgardról jött, a van pörölye (möjmöj, vagyis  Mjølnir), de az nem egy földbe vésett transzportketyere, és a Földre sem a csillagkapun, hanem a Bifrost Hídon át érkezik… Ami mondjuk majdnem ugyanaz.

SPOILER

Szóval, Thor Odinson (Chris Hemsworth) éppen koronázási ceremóniáján vesz részt, amikor néhány jégóriás megpróbálja elcsaklizni a páncélteremből az Ősi Telek Ládáját, amit még Odin (Anthony Hopkins) kaparintott meg a jégóriásoktól pár ezer évvel korábban, akik akkoriban éppen a Föld elfoglalásával voltak… elfoglalva. Szerencsére a széf őre, a Pusztító lenullázza a betörőket, ám ez az arcátlanság annyira felbőszíti Thort, hogy öccsével, Lokival (Tom Hiddleston) és négy komájával átugrik Jotunheimbe és kicsit elkalapálja a Jégóriásokat. Ez persze nyílt hadüzenet, a háborút csak Odin befutásával tudják elkerülni. Az apuci kissé zokon veszi fia esztelenségét és megfosztja erejétől, a pörölytől és a tetejébe még a száműzi is. A Földre. Ahol Thornak meg kell tanulnia, mi az az alázat, mire jó a gondolkodás, meg ilyen jóságok. Míg ezeket keresi, beleszeret egy földi tudósba, Jane Fosterbe (Natalie Portman), összehaverkodik Erik Selviggel (Stellan Skarsgård), és még a SHIELD-del is lefut egy kört. Csak sajnos a jégóriások odahaza szervezkednek, amiben nagy segítségükre van egy rejtélyes alak.

E kritika eredetileg 2013. május 1-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

Az idei mozi-szezont jómagam a trilógiává érett Stark-sztorival, az Iron Man 3-mal kezdtem. Megérzéseim a filmekkel kapcsolatban ezúttal sem hagytak cserben, nem kellett csalódnom, szerintem a széria eddigi legjobb darabja lett. Az Iron Man nyomdokain lépdel, ami többet foglalkozott Stark lelkével, de látványban és akcióban az Iron Man 2-re tett rá egy lapáttal.

MINIMÁLIS SPOILEREK ELŐFORDULHATNAK

A sztori tömören annyi, hogy Tony (Robert Downey Jr.) kicsit bekattant az Avengersben történtek óta, és hiába él már vele szívszerelme, Pepper (Gwyneth Paltrow), mégsem bír ágyban maradni, helyette inkább újabb és újabb páncélötletekkel áll elő. Legújabb kütyüje már képes arra, hogy kilométereket átszelve rálegózza magát Starkra, szóval nem kell itt már aktatáska, elég csettinteni, és hip-hop felépül Vasember.

Persze az álmatlan éjszakákat csakhamar felborzolja a Mandarain (Ben Kingsley) nevű terrorista, aki mindenfelé robbangat – köztük Stark házában –, Peppert megkörnyékezi egy rivális cég feje, Aldrich Killian (Guy Pearce), és még egy egykori (egy éjszakás) barátnő, Maya Hansen (Rebecca Hall) is befut. Teljes a felfordulás, mindenki mindenki életére tőr, szóval Starkank le kell győznie feje kínjait, hogy aztán legyőzhesse a világ bajait. Szerencsére nincs egyedül a bajban, hű barátja, Rhodes ezredes (Don Cheadle) immár Vas Hazafi páncélban (a Hadigép páncél, csak új festéssel) száll be a buliba, de a nyugodt hangú MI-komornyik, JARVIS (Paul Bettany) sem marad otthon, már csak azért sem, mert a ház a tenger mélyébe veszett. Inkább segít a gazdájának a maga látványos módján.

E kritika eredetileg 2012. május 5-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

Az Iron Man 2008-ban nem várt sikert hozott, így borítékolható volt, hogy folytatják. Annál is inkább, mert ez volt az első film, ami már az Avengersnek készítette elő a terepet, és még ugyanabban az évben jött a második, a majd később tárgyalt The Incredible Hulk. Persze az össznépi összejövetel előtt még kicsit ütlegelni kellett a vasat (bocs), így mielőtt Vasember beállt a dream-teambe, 2010-ben kapott még egy önálló filmet. Az kötelezően látványosabb, akció dúsabb, érzelmesebb és humorosabb lett.

SPOILER

Tony Stark (Robert Downey Jr.) továbbra is haldoklik. Ezúttal azonban a korábban az életét megmentő mellkas panel (mini Arc-reaktor) hozza rá a végzetet, ugyanis mérgezi a vérét. Napjai vannak hátra, s a reménye arra, hogy ellenszert talál, zéró. Ráadásul a Vasember páncélt el akarja venni tőle a kormány, és az apja régi társának fia, Ivan Vanko (Mickey Rourke) is bosszút forral ellene. És mivel ez még mindig nem elég, hogy Starknak kihívást biztosítson, hát a nyakába kapja a rivális cég fejét, Justin Hammert (Sam Rockwell), aki ugyanúgy a páncélra hajt. Szóval ezúttal Vasembernek bőven van gondja, nem is kicsi, mert a Hammer Industries kitermel vagy háromtucat Hummerdrone-t, Vanko pedig (aki összejátszik Hammerrel) belebújik a Whiplash (van néki magyar neve?) páncélba, ami a Vasember páncélon alapul, csak energia-ostorral van felfegyverezve. Szegény Stark pedig csak magára számíthat, legalábbis a film végéig, hiszen a halál torkában még önpusztítóbbá válik, amit nem néznek jó szemmel a barátai. Persze végül csak összejön a Stark Industries igazgatójává kinevezett Pepper Pots-szal (Gwyneth Paltrow), és a Mark II-es páncélt (az ezüst színű az első részben) lenyúló, majd Hadigéppé szellemülő James Rhodes alezredes (Don Cheadle) is mellé áll a végső leszámolásban.

E kritika eredetileg 2008. május 21-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

Hétfőn volt alkalmam megtekinteni a Vasember című filmet. Be kell valljam, nem nagyon rajongok a képregény-adaptációkért. A Pókemberekre azt mondom, hogy egyszer nézhetőek, a régi Batmanaktől – még a Tim Burton féléktől is – a falat tudnám kaparni, az ilyen Hulkokról, meg egyebekről nem beszélve. Szóval ott már gáz van, ha például egy Fantasztikus 4-est csak azért tartok érdemesnek megnézésre, mert Jessica Alba mély dekoltázsú, testhez simuló ruhát hord.

Ellenben, azért akadnak jó képregény-adaptációk is, amikre azt mondom, hogy igen, korrekt. A Hellboy tetszett (bár önmagában ez nem kiemelkedő, de Ron Perlman alakítása és a szövegek nekem eladták a filmet), a Batman Beginst máig a legjobb ilyen típusú filmnek tartom. Az X-men trilógiát is szeretem. Aztán ezzel kábé kifújt a „tetszik” lista. Ja nem, ott van még a Transformers.

Na de, hétfőn újabb névvel bővült az a bizonyos lista. Az Iron Mannal. Bevallom, nem sokat vártam a filmtől. A trailert látva abban biztos voltam, hogy a látvány izmos lesz, és voltaképpen úgyis ültem le elé, hogy egy látványos zúzdát szerettem volna látni, a'la Transformers. Teszem hozzá, mint a legtöbb képregény-adaptációnál, itt is hót tudatlan voltam a forrásanyag tekintetében, tehát ilyen szempontból abszolúte nem voltak prekoncepcióim. Egyet tudtam Iron Manről, hogy a képregényekben nem tetszik a ruhája.

E kritika eredetileg 2013 december 23-án lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide módosítások nélkül került fel.

A Man of Steelt valójában még a moziban láttam a nyár elején, csak akkor lusta voltam írni róla, meg őszintén szólva, nem is jött be annyira, hogy koptassam miatta az ujjam. Most azonban van egy kis szabadidőm, nem is oly rég’ újra megnéztem otthon, kényelmesen ágyban fekve, és ami fontosabb, a borzasztó magyar szinkron nélkül. Úgyhogy megérett az idő arra, hogy megfogalmazzak néhány gondolatot Superman legújabb kalandjáról.

SPOILER

Kezdjük a pozitívumokkal, csak mert abból kevesebbet véltem felfedezni. Piszok látványos, ehhez nem fér kétség. Ahogy az asgardiak kriptoniak hajigálják a vonatokat, egymást, és pofozkodásukkal sorra romba döntik a kis- és nagytelepüléseket, az nagyon baba, akárcsak a film első félórája, amely ugye a Kripton bolygón játszódik. Kal-El szülővilágát gyönyörűnek és kellemesen idegennek alkották meg, cifra kütyükkel és élőlényekkel. Talán annyi kifogásolnivaló lehet látvány terén, hogy néha azt éreztem, mint a Hobbitnál (mármint a tavalyiban, az ideit majd csak jövőre nézem meg): nincs a karaktereknek csontváza, se súlya, inkább csak habkönnyű gumiembereknek tűnnek. Plusz sokszor kilógott a CG lóláb.

No, új blog, újrakezdés. Kezdjük is a tavalyi év számomra legnagyobb durranásával, a Star Wars – Episode VII: The Force Awakensszel. Maga a kritika januárban készült el, de mivel az SFblogos Lighspeed akkoriban halálozott el, így eddig váratott magára (természetesen a fogalmazást itt-ott módosítottam, hiszen pár hónap eltelt január óta, így például az Oscarról írtak már nem állnák meg a helyüket eredeti formájukban). Most itt van, teljes tizenhárom oldalas terjedelmében, amiben részletesen kifejtem, hogyan jutottam el a vegyes érzelmektől a színtiszta imádatig.

Eddig háromszor ültem be a moziba a filmre. Ott voltam éjfélkor a premieren, akkor 2D-ben angolul láttam. Aztán megnéztem magyarul 3D-ben és végül IMAX-ben, szintén hazánk nyelvén. Érdekes, hogy a szinkron elsőre tetszett, de másodjára már nagyon megütötték a fülemet a karakteridegen hanghordozások, a durva melléfordítások. („Ne izgulj, Finn az ellenállókkal van. Hazajuttat téged. Mindkettőnket. – odafordul az ex-rohamosztagoshoz – Nem tudom a nevedet.” – Rey aranyköpése a magyar szinkronban.)

Hogy miért nem írtam eddig róla? Nos, ugyanazért, amiért eleddig a hét részből csak kettőről írtam. A Star Wars nekem sokat jelent, olyan sokat, hogy arról nem tudok keveset írni. És a keveset most az én fogalmaim szerinti kevésként értelmezzétek. Ha a Star Warsról kell írnom, akkor az, amit általában produkálok, kevéssé válik. A Star Warsról végtelen sokat tudnék írni. És most itt ez az új mozi, amiről össze kéne valamit hordanom, elfogadható keretek között. Már többen rágják érte a fülem és én is szeretném megörökíteni gondolataimat, ha másért nem, hát azért, hogy pár év múlva visszaolvashassam. Szóval most, egy üveg fehérbor mellett belefogok. Pártatlanul, visszafogás nélkül, spoileresen. Lesz, amennyi lesz. Olyan lesz, amilyen lesz.

Halihó!

Újra itt a Lightspeed, immár a 3.0-ás változat. Bezony, a legelső még a Gportalon üzemelt, azt 12 évvel ezelőtt indítottam, 2004. május 21-én. És még működik, ezen a linken megleshetitek, honnan indult blogolásom. Aztán átpártoltam az SFblogsra, ahol bő tíz évet üzemelt a Lighstspeed 2.0-ás változata. Nagyon-nagyon sok kritikát, tesztet és mindenféle mást posztoltam oda, mígnem 2015. decemberében egyik napról a másikra elérhetetlenné vált, és őszintén szólva, a mai napig nem tudom, miért. Egy ideig türelmesen vártam, hátha helyrejön, de most eljutottam oda, hogy négy hónapnyi türelem éppen elég volt.

(Kiegészítés néhány héttel később: a Lighstpeed 2.0 újra elindult új címen, de olyan elavult már szegényem, és annyi gond van vele - pl. a képeket újra be kéne egyenként szerkesztenem az új cím miatt -, hogy az már megmarad archívumnak, és ezen futok tovább.)

Szóval most ideiglenesen vagy sem, a blog.hu lesz a Lighstspeed új otthona, ezzel elértünk a 3.0-s változathoz. A többi viszont marad a régiben. A következő napokban/hetekben/hónapokba/években kicsit gatyába rázom a küllemet, összeállítom a kis menürendszeremet, aztán uzsgyi, megkezdem a régi kritikák feltöltését és az újak írását, természetesen a tőlem megszokott rövid terjedelemben. Sőt, már azt is elárulom, hogy az első új poszt a Star Wars VII: The Force Awakens kritikája lesz, ami január óta várja a publikálást.

Dzséjt