E kritika eredetileg 2013. május 1-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.
Az idei mozi-szezont jómagam a trilógiává érett Stark-sztorival, az Iron Man 3-mal kezdtem. Megérzéseim a filmekkel kapcsolatban ezúttal sem hagytak cserben, nem kellett csalódnom, szerintem a széria eddigi legjobb darabja lett. Az Iron Man nyomdokain lépdel, ami többet foglalkozott Stark lelkével, de látványban és akcióban az Iron Man 2-re tett rá egy lapáttal.
MINIMÁLIS SPOILEREK ELŐFORDULHATNAK
A sztori tömören annyi, hogy Tony (Robert Downey Jr.) kicsit bekattant az Avengersben történtek óta, és hiába él már vele szívszerelme, Pepper (Gwyneth Paltrow), mégsem bír ágyban maradni, helyette inkább újabb és újabb páncélötletekkel áll elő. Legújabb kütyüje már képes arra, hogy kilométereket átszelve rálegózza magát Starkra, szóval nem kell itt már aktatáska, elég csettinteni, és hip-hop felépül Vasember.
Persze az álmatlan éjszakákat csakhamar felborzolja a Mandarain (Ben Kingsley) nevű terrorista, aki mindenfelé robbangat – köztük Stark házában –, Peppert megkörnyékezi egy rivális cég feje, Aldrich Killian (Guy Pearce), és még egy egykori (egy éjszakás) barátnő, Maya Hansen (Rebecca Hall) is befut. Teljes a felfordulás, mindenki mindenki életére tőr, szóval Starkank le kell győznie feje kínjait, hogy aztán legyőzhesse a világ bajait. Szerencsére nincs egyedül a bajban, hű barátja, Rhodes ezredes (Don Cheadle) immár Vas Hazafi páncélban (a Hadigép páncél, csak új festéssel) száll be a buliba, de a nyugodt hangú MI-komornyik, JARVIS (Paul Bettany) sem marad otthon, már csak azért sem, mert a ház a tenger mélyébe veszett. Inkább segít a gazdájának a maga látványos módján.
Mint írtam, szerintem ez a legjobb darab a trilógiában. A rendezőváltás nagyon jót tett a filmnek, Shane Black sokkal jobban kézben tartja Tony karakterét, mint Jon Favreau, aki most már csak Happy Hogenként szerepel a stáblistán. Stark jóval kevesebb időt tölt a páncélban, mi több, akcióinak egy részét is anélkül hajtja végre, ezzel prezentálva, hogy hősünk nem csak a páncél miatt hős.
Black a legnagyobb változást az akciókban hozta. Az Iron Man 1-2-ben, és az Avengersben is ez általában annyiból állt, hogy Stark megcsapkodta, vagy a tenyerén lévő fegyverrel meglőtte az ellent. Esetleg elővillantott pár extra kütyüt, de lényegében ennél tovább nem mentek. Black, mivel Starkot technikailag függetlenítette a konzervhacukától, új mutatványokat is behozhatott, például összehangoltam harcol a páncélja… mellett.
A másik, hogy elrugaszkodni az előző részek bevett tematikájától. Egyik barátom fájlalta, hogy Vasembernek mindig valami másik vas-pasassal kell megküzdenie (Iron Monger, Whiplash). Hát, ő most örülhet, és bevallom, nekem is bejött, hogy ezúttal az ellenfél nem épít saját hacukát, és amit ellop, azt sem használja Stark ellen. Valószínűleg az Avengers földönkívüli rohama is hozzájárult, hogy a készítők merészebbet mertek lépni ezen a téren, hiszen attól kezdve már semmi szükség sincs a földön maradáshoz, ami eddig – a Thor-, Captain America- és Hulk-filmekkel ellentétben – azért jellemző volt az Iron Man 1-2-re.
Két dolog van még, ami tetszett. Az egyik Tony új, ifjú segítője, Harley Keener (Ty Simpkins), aki pofátlanul pimaszkodik Tony-val, és neki jutottak a legjobb poénok. A másik a Mandarin köré font csavar. Remek! Szerintem arra senki sem számított, ami bekövetkezett. Persze gyanítom, hogy a képregény rajongók menten leszaggatták a vetítővásznat, de engem Black ezzel kilóra megvett.
Ugyanakkor ez a film sem tökéletes. A legnagyobb hibának Stark pánikbetegségének kezelését tartom. Először is, ott a kijelentés, hogy nem tud aludni, ennek viszont semmi jele, Stark semmivel sincs jobban leépülve akkor, amikor három napja nem aludt, mint amikor friss. A másik, ahogy kigyógyul, hát az elég faramuci lett. Eleve, nem értem, miért jött helyre attól, hogy a kölyök rávilágított ezermester mivoltára. Építsen, remek, de mint a film végén kiderült, Stark a New York-i incidens óta mást sem csinált, mint épített. Másrészt, az egész hercehurca okát arra vezették vissza, hogy Tony félti Peppert, ám amikor a nő életveszélybe kerül, nem újul ki rajta a betegség, pedig egy ponton baromira kudarcot vallott a megmentésével.
Emellett vannak még apróságok, például kicsit sokalltam a Mark 42-es páncél körüli egykaptafa-poénokat (hányféleképpen tud a páncél kicseszni Tony-val), de semmi olyan komolyabb, mint a fenti.
A látványra és a zenére nem lehet panasz. Előbbi a megszokott, cseppet sem visszafogott, sőt a páncélinvázió alatt kifejezetten hatásvadász. A 3D nem az igazi azért, Blacknek még bele kell jönni az „új” dimenzióba, de kezdetnek nem rossz. A zene legalább ennyire kellemes, Brian Tyler remekül hozza Ramin Djawadi és John Debney taktusait, átszabva azokat saját stílusára, megspékelve új elemekkel. Megjegyzem, Tyler stílusa sokkal feltűnőbb zenét eredményezett, bár lehet csak azért „hallottam jobban,” mert Tyler munkásságát jobban ismerem és szeretem.
Rövidre zárva soraim, bár valószínűleg nem ez lesz nálam az év filmje (arra nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon esélyes a Star Trek – Into Darkness, nem tudom, mi kell ahhoz a filmhez, hogy ne fülig érő vigyorral jöjjek majd ki a moziból), de ott lehet a dobogón. Ám, ha arról mégis leszorítja majd a Man of Steel (egy Superman film? hahahahahahahahahahahahaaaaa), a Thor – The Dark World (erre van esély, az előző film is nagyon tetszett), a Pacific Rim (aligha, csak azért érdekel, mert baromira nem érdekel), vagy a kutya tudja mi, amire még esetleg elmegyek, vagy később BD-n nézem meg, akkor is azt mondom: az Iron Man 3 a trilógia legjobb része és remek kezdése az idei idénynek. Látvány, humor, akció, elragadó karakterek, több nem is kell a nyári blockbustereknek.
