Általában, ha egy film nem tetszik, azt nem nézem meg újra. Ha kicsit tetszik, akkor szökő évente egyszer előveszem. A Prometheus ilyen szempontból kiváltságos helyzetben van nálam, mert anno a moziban megnézve nem tetszett. De gondoltam, adok neki még egy esélyt, és beültem rá másodszor is – pedig ezen kívül soha, de tényleg soha nem csináltam olyat, hogy még egyszer pénzt áldoztam valamire, ami nem jött be. Nos… Harmadik esélyt nem adtam már neki, főleg mert másodszorra még annyira sem jött be.
Konkrétan jobban tetszett a két AVP-film, mint ez. Jónak csak a zenét, a látványt és a hangulatot tartottam. Ám a történet, a karakterek, a vágás… Szóval minden más aspektusát utáltam. Utálat, ez a jó szó rá, én ezt a filmet utáltam, és az évek alatt ez az érzés egyre mélyebb lett. Olyannyira, hogy míg a négy Alien-filmet megvettem VHS-en, DVD-n és Blu-rayen, a Prometheust egyiken sem. Még a két AVP is megvan DVD-n! Ennyire utáltam ezt a filmet.
Aztán eljöttek ezek a napok. Mivel rühelltem a Prometheust, kezdetben az Alien: Covenant sem mozgatott meg. Aztán, ahogy közeledett a nap, az egyik vállamra csak kiült egy angyali alien, a másikra meg egy ördögi, s amíg utóbbi azt suttogta a fülembe, hogy „ez annak a szarnak a folytatása”, addig az előbbi meg azt pusmogta, hogy „húsz éve nem volt önálló Alien-film a moziba, te kretén”. Végül az angyali alien széttépte az ördögit, én meg jegyet foglaltam az Alien: Covenantra.