A The Last of Usszal ugyan nem sokkal a megjelenése után egy röpke pár órás játék erejéig megismerkedtem, de teljesen csak tavalyelőtt tudtam végigvinni, ugyanis egészen addig nem volt PlayStationöm. Kis csoda, hogy az évek alatt semmilyen spoilerbe nem futottam bele, így a játék az első egy-két órát leszámítva (ami már eléggé elvarázsolt ahhoz, hogy PS4-est akarjak venni) teljesen újnak hatott, magával ragadott és rabul ejtett.

Két dolog van, ami nagyon tetszett ebben a játékban. Az első, hogy bemutatja, mennyire színessé válik az emberiség, ha egy apokalipszis során elveszik a társadalmi szabályok fékezőereje, és mindenki, de tényleg mindenki képes a legtisztább elemi ösztönhöz visszatérni: a túléléshez. A The Last of Us ezen a téren nem finomkodott és nem kendőzött el semmit. Volt itt emberekre vadászó, azokat megölő és a cuccaikat már-már ipari méretben begyűjtő frakció, akadtak olyanok, akik a kannibalizmusban találták meg a túlélés módját, mások egy katonai mini államot építettek, megint mások a terrorizmusban látták a megváltást.

És ott voltak Jackson lakói is, akik kis közösségükben viszonylag sikeresen visszaállították a társadalmi normákat – bár ezt az első játék inkább csak sejteti, mint láttatja, hiszen magába a városba nem mehetünk el, csupán távolról csodáljuk meg. Ugyanakkor Tommy, Maria és a többiek viselkedéséből a vízerőműnél egyértelműen leszűrhető, hogy Jackson egy kicsiny paradicsom a pokol közepén.

Ám mindez nem változtat azon, hogy a The Last of Us világa szélsőségesen brutális, a benne megismerhető emberek – nagyon kevés kivételtől eltekintve – pedig jelenlegi társadalmunk normái szerint nem jók. Ugyanakkor mégiscsak emberek. És ez alól Ellie és Joel Miller sem kivétel.

Úgy veszem észre, a neten sokan afféle hősnek látják őket, mintha ők képviselnék a jó embereket ebben a pokolban, de ez is csak azt mutatja, amiről ez a játéksorozat szól: az ember az érzelmeire hallgat és irracionális módon szeret meg olyanokat, akiket más körülmények között utálna.

Sokan és sokszor hozzák fel a logikát olyan lehetetlen helyzetekre vonatkozóan, hogy „hát ez a cselekedet nem logikus”. Nem is, mert érzelemalapú, és az érzelmek nem logikusak. Az érzelmek impulzívak, kiszámíthatatlanok, sokszor ételmetlenek. Emiatt nem lehet Ellie és Joel sem jó, de szerethető ember. Ezért mondhatják néhány azt, hogy Joel nem érdemelte meg a sorsát, pedig valójában nagyon is megérdemelte. Ez pedig a második dolog, ami tetszett a játékban. Nincs benne fekete és fehér, csak a szürke ezernyi árnyalata.

Halálos páros

Ellie-re még csak-csak ráfoghatjuk, hogy gyermekien ártatlan, bár tegyük hozzá, ártatlansága csak a játék világán belül az, valójában közelebb áll egy funkcionáló szociopatához, mint egy ártatlan gyermekhez.

Habozás nélkül késel meg bárkit, és bár az első emberölése picit megviseli, végül azért csak kisül, hogy jobban zavarja az, hogy Joel nem köszönte meg az életmentést, mint az emberölés ténye. Utána meg úgy tizedeli az ellenségeit, mintha ez lenne a mindennapos dolga. Tulajdonképpen, ebben a világban az is. De itt nem egy felnőttről, hanem egy 14 éves kislányról van szó.

Joel meg eleve egy brutális ember. Igen, védelmezi Ellie-t, de ne feledjük, honnan indulunk. Joel és Tess csempészek, szóval már eleve emberek kihasználásából élnek, és mivel még a Fireflies-királynő Marlene is óvatosan lépett oda hozzájuk, a konkurencia meg összetojta magát tőlük, feltételezhető, hogy ezek ketten nagyon brutálisan végezték a munkájukat.

Ráadásul Mr. Millernek a mindennapi életben sem lehet jó híre, ugyanis, ha az első rész elején, Boston utcáin odamegyünk a civilekhez, az egyik beszól Joelnek. Ekkor az ismeretlen barátja szinte megrémülve inti csendre a cimboráját és mondja azt sűrű bocsánatkérések közepette Joelnek, hogy nem akarnak zűrt. Ez is azt mutatja, hogy Joelt Bostonban legjobb esetben is „bajkeverő” és „veszélyes” jelzőkkel láthatták el az utcán.

De Joelnek van egy sötétebb előélete is, amit ugyan nem láthatunk, és nem fejt ki különösebben, de Pittsburgh-ben megemlíti Ellie-nek, hogy valamikor az elmúlt 20 évben vagy „vadász” (Hunter) vagy bandita volt, azaz egy olyan frakció tagja, ami embereket gyilkolt le nap, mint nap a cuccaikért. A páros ilyenek elől menekül Pittsburgh-ben és csapott össze Jackson erőműjében. Ezeket az embereket öldökölhetjük lelkesen, megbánás nélkül a városban, mondván: megérdemlik, ők a „gonoszok”. De csak gondoljunk arra, hogy a megkedvelt Joel is ott lehetne közöttük.

Ugyanez igaz az öccsére, Tommy-ra, aki nem csak vadász volt, mint a testvére, de később beállt a Fireflieshoz, azaz egy terroristaszervezetbe, ami egészen Ellie felbukkanásáig abban látta a civilizáció visszaállításának módját, hogy robbantgatott, kínzott, és bár úgy tettek, mintha csak a FEDRA ellen harcolnának, mindkét játékban találhatunk feljegyzéseket arról, hogy a Fireflies némelyik frakciója nem kímélte a civil lakosságot sem. Tommy például emiatt hagyta el őket végül, miután „belekeveredett valami ocsmányságba”, ahogy az kiderült a Part 2-ből.

Apropó, Tommy, az sem véletlen, hogy az ifjabbik Miller olyan távol menekült a bátyjától, amennyire csak lehetett, és Joel maga mondta, hogy öcsikéje ezekkel a szavakkal búcsúzott: "soha többé nem akarlak látni". Pontosan nem derül ki, mit tett Joel a testvére és a saját túlélése miatt, de Tommy szavai szerint minimum emberellenes ocsmányság lehetett.

Szóval, Joel és Ellie legfeljebb a The Last of Us világán belül tűnnek jónak, de igazából még ott sem lógnak ki az átlagból. A túlélésért mindkettő hajlandó lelkiismeret-furdalás nélkül embert ölni, ami különösen a kislány részéről szomorú dolog. Joel pedig bizony azokkal az emberekkel lógott egy ideig, akikre nem csak ellenségként gondolunk, de komoly okot adnak rá, hogy embernek se nagyon nézzük őket.

Kritikus döntés

Ezzel eljutunk a The Last of Us végére, amikor mindaz, amit a világból és a két szereplőből láttunk, kritikus döntéshez vezet. Ellie a csodagyerek, aki megmentheti a világot, ám ehhez meg kell halnia. Joel ezt nem hagyja, inkább megöl minden útjába kerülő Firefliest, beleértve azt az orvost, aki a műtétet végezné, és végül, mintegy fináléként, meggyilkolja Marlane-t, Ellie korábbi gyámját.

Együtt érzünk Joellel? Minden további nélkül! Megértjük a tettét? Persze! Elítéljük a tettéért? Nem! Én olyannyira Joel pártján álltam, hogy, amikor beléptem a műtőbe, gondolkodás nélkül pofán lőttem a dokit. A másik két embert megkíméltem, de láttam videót, amin a „kolléga” felgyújtotta a két fickót lángszóróval, a nővérkének meg szimplán kirúgta a fejét a fülei közül.

Miért teszünk így? Mert a hosszú-hosszú játékórák alatt megszerettük Ellie-t, és megszerettük az érzelmileg összetört Joelt is, akitől a játék elején elragadták a lányát, és most Ellie képében valamelyest visszakapta. Esélyt kapott egy jobb életre.

És láttuk az út alatt, mivé fajult az emberiség. Őket akarjuk megmenteni egy kislány élete árán? Nem tudjuk hibáztatni Joelt, ellenben haragszunk a Firefliesra, ami képes lenne csak így kioltani ennek a szegény lánynak az életét. Nem vádoljuk gyilkossággal Joelt még akkor sem, amikor lelövi a fegyvertelen Marlene-t, majd végül – Ellie védelmében – szó szerint kivégzi. Ez így helyes, és, ahogy Joel, mi is megtennénk újra. És valószínűleg meg is tesszük minden újrajátszáskor.

De valóban Joel a hős? Mi lenne, ha az eseményeket Marlene szemén át látnánk? A kórházban megtalálható hangfelvételei segítenek elképzelni, hogy ő min ment át, mire Salt Lake City-be ért. Mennyi veszteség érte, hogyan hagyta el a remény. Ha az egész játék az ő szemszögéből zajlana, és Joelt csak annyit látnánk, mint az első játékban, amikor Marlene és a férfi együtt szerepeltek. Vagyis nem sokat. Aztán a végén így kerülnénk szembe Joellel, aki megölte azokat az embereket, akikkel Marlene átküzdötte magát az országon, és éppen elrabolja az emberiség egyetlen reménysugarát. Ekkor mit éreznénk? Joel felé mindent, csak szimpátiát nem valószínű. Sőt, esélyes, hogy ugyanúgy utálnánk, mint Abby-t.

És igen, az emberiség egy része brutális vadállattá vált, de Joel sem jobb. Csak a játék sztorija alatt négy embert kínoz meg brutálisan (ebből hármat maga öl meg), ráadásul profi és hidegvérű gyilkos. Már azelőtt az volt, hogy Tess bekopogtatott hozzá. Joel, és az emberiség többi része nem érdemli meg a gyógyírt.

De ott vannak Jackson lakói, ott van Henry és Sam. Sok ember egy állat, de még a The Last of Us világából sem tűnt el teljesen a civilizáltság. Vannak még tényleg jó emberek (vagy olyan emberek, akikről nem tudunk eleget ahhoz, hogy rossznak gondoljuk). Őket miért büntessük mások hibáiért? Ők megérdemlik az ellenszert. Minden újszülött megérdemli az ellenszert, akinek eztán nem egy olyan világban kellene felnőnie, amiben szörnyek lesnek rájuk minden sarkon.

Joel ezt ragadta el. Könnyű hőssé tenni, ha démonizáljuk a Firefliest és csak Pittsburgh-re, meg David kompániájára gondolnunk, közben meg kényelmesen elfeledjük, hogy Joel is egy brutális állat. De egy másik szemszögből nézve Joel a negatív figura ebben a sztoriban, aki saját önző okából (nem akart elveszteni még egy gyereket) pusztulásra ítélte az egész emberiséget. Nem csak a rosszakat, a jókat is. Egy szuperhős moziban azt, aki az emberiség pusztulására tör, főgonosznak hívják.

Persze nem ítélem el Joelt, tette, amit hasonló helyzetben lehet, hogy én is megtennék. És a Fireflest sem akarom felmenteni, mert ők tényleg terroristák, akik civileket ölnek és képesek lettek volna feláldozni egy gyereket. Egyszerűen csak arra igyekszem rávilágítani, hogy itt minden szürke, itt nincs jó és rossz, csak emberek, akik teszik, amit az eszük vagy a szívük szerint helyesnek vélnek.

Amiben viszont szerintem mindkét fél hibázott, az ez: senki sem kérdezte meg Ellie-t. Kislány vagy sem, már 14 évesen is felnőtt és joga lett volna eldönteni, hogy mit akar. Hitet és célt adott neki az, hogy ő lehet az emberiség megmentője, ugyanakkor nem úgy vágott neki az útnak, hogy ezért az életét kell adnia. Szóval senki, se Joel, se Marlene nem lehet biztos abban, hogy mit választana. Ezek ketten mégis helyette döntöttek, Marlene ráadásul odáig merészkedett, hogy Ellie nevében beszélt.

Joel esetében a dolog érthető, nem igazán volt ideje lamentálni. De – és emiatt lőttem újra pofán a doktort a Part 2 befejezését követő végigjátszásban is, és ezért sem sajnálom egy percig sem Marlene-t – a Fireflies várhatott volna addig, amíg Ellie felébred és megkérdezik. Ott lehetett volna Joel, Marlene és a doki is.

Ez volt a kritikus döntés: a Fireflies eldöntötte, hogy esélyt sem adnak Ellie-nek. Nem hagyják dönteni, inkább gyáva módon megölik álmában. És kérem, ez gyilkossági kísérlet. S ez a tény vezetett el minket a The Last of Us: Part 2-höz.

A bosszú ára

A folytatást szerencsére úgy kezdhettem el, hogy nagyon-nagyon keveset tudtam a játékról. Csak az első két trailert és az első játékmenet-videót láttam, semmi mást. Az utóbbi hónapokban kiadott anyagokba bele sem pillantottam, a cikkeket és híreket nem olvastam. Még a program körül kirobbant botrányról is csak napokkal később értesültem. Szóval minden prekoncepcióm az első részből származott, amit direkt újra végigjátszottam a Part 2 megjelenése előtt.

Annyi biztos, hogy a második felvonás nem emlegethető egy lapon az elsővel, de nem a minősége miatt, hanem mert teljesen más megközelítést és perspektívát használ a történetmesélésre. Az egyik legszembetűnőbb az, hogy a sztori nem lineáris, amit tovább bonyolítottak azzal, hogy két perspektíva van, Ellie-é és Abby-é. Ez a két szereplő viszont időben csak nagyon ritkán találkozik, akkor is csak kritikus pontokon.

A Naughty Dog amúgy ezen a téren szerintem parádésan viszi előre úgy a történetet, mint a cselekményt. Eleve nem esik abba a csapdába, amibe sok fejlesztő, hogy a játékost és a karaktert egy emberként kezeli. Ennek köszönhetően nem egyszer olyan érzelmekre vagy információkra alapozva hoznak meg egy döntést a karakterek (vagy hozzuk meg mi helyettük), amiket maga a hős nem tudhat.

Tipikus példa erre az első Mass Effect eleje, amiben játékosként láthatjuk, hogy Saren öli meg Nihlust. Innentől határozottan állíthatjuk Shepard bőrében, hogy márpedig Saren egy aljas gyilkos és ő ölte meg Nihlust. Pedig maga Shepard nem tudhatja ezt biztosan. Velünk ellentétben ő nem látta Nihlus halálát, legfeljebb egy kétes jellemű fickótól szerezhet erre vonatkozó információt. Mégis, eszébe sincs megkérdőjelezni egy lusta csempész szavát. Miért? Mert a készítők a karaktert és a játékost egyként kezelik, és a Bioware úgy írta meg a sztorit, hogy Shepard azt tudja, amit a játékos.

Ez hibás felfogás, mert nem lehet a játékos a perspektíva karakter, kivéve, ha tényleg csak azt láthatjuk, hallhatjuk vagy olvashatjuk a játék alatt, amit az általunk irányított karakter is. Máskülönben ez rossz történetírás és rossz karakterépítés.

A The Last of Us: Part 2 szerencsére ezen a téren jól vizsgázott. Ellie és Abby perspektíváját is átélhetjük, motivációikat megismerhetjük – ők azonban mit sem tudnak egymásról. Ellie annyit tud Abby-ről, hogy brutálisan megölte Joelt és egykor Fireflies-tag volt. Ennek következtében még Abby motivációit is félreérti, ahogy az kiderült a színházban. Ellie tévesen azt hitte, hogy Abby a gyógymód elvesztése miatt ölte meg Joelt, fel sem merült benne, hogy az oka személyes és önző – ironikus módon ugyanúgy, mint Joelnek akkor, amikor megölte Abby apját.

De Abby sem tud semmit Ellie-ről. Nem tudja, hogy ő a „csodagyerek”, de azt sem, hogy milyen kapcsolata volt Joellel. Ő csak annyit tud, hogy itt egy lány, aki megölte a barátait. Arról sincs fogalma, hogy valójában Ellie egy kivételével mindegyikkel önvédelemből végzett, és nem egyet szándékában volt elengedni. Csak azok másképpen döntöttek.

Mindez összetetté teszi a történetet, és a cselekmény követéséhez oda kell figyelni. Az újabb és újabb információkat be kell illeszteni az idővonalba és az adott személy perspektívájába, és csak így érthetjük meg igazán a The Last of Us: Part 2-t.

Esélyt kaptak az életre, nem éltek vele

Míg az első rész lényegében egy road movie volt, addig a folytatás egy bosszú sztori, ami egy ördögi kört mutat be. Abby bosszút áll az apja miatt, Ellie bosszút áll Joel miatt, Abby bosszút áll a barátai miatt, Ellie bosszút áll a szerettei miatt. A folyamat addig tart, amíg azt mindkét fél meg nem töri úgy, hogy mindkettő meghal, vagy úgy, hogy mindkettő elengedi a bosszút.

Alapvetően ez nem nagy sztori – az első részé sem volt az –, de a két karakter perspektíváján, és különösen Abby szemén át nézve szerintem nagyszerűen lett megcsinálva. A játék engem akkor győzött meg, amikor kiderült, hogy a maszkos, ennek hála arctalan orvos a The Last of Us-ból, akit gondolkodás nélkül, elégtétellel lőttem pofán, valójában Abby apja volt és Jerry-nek hívták. Kiderül, hogy nem egy gonosz szörnyeteg, hanem egy jó tulajdonságokkal is bíró ember. Kedves volt a lányával, megmentett egy sérült zebrát, és nehéz szívvel hozta meg döntését Ellie-ről.

Hogy ezután pofán fogom lőni? Igen, mint írtam fent, már megtettem. A Part 2-ben látottak ellenére haragszom a Firefliera, így Jerry-re is, amiért nem hagytak lehetőséget Ellie-nek dönteni. Hiába nehéz a doktor szíve, akkor sem kímélem meg.

De ezen a ponton Abby szavai sem megnyugtatóak. Azt állítja, hogy, ha ő lenne Ellie helyében, akkor ő azt szeretné, hogy az apja végezze el a műtétet. Ez ugyanaz, mint amikor valaki a kényelmes fotelben, a biztonságos házából kritizál egy vészhelyzetben hozott döntést, mondván, hogy az nem logikus. Abby akkor biztonságban van, nem az ő élete a tét, az apját akarja vigasztalni, és mindezeken túl: ő nem Ellie. Baromira nem számít, hogy ő mit hisz abban a helyzetben, a kibicnek kuss legyen. Persze Abby eme szavai abban a helyzetben érthetőek, de nekem, mint játékos, aki sokkal több dologgal van tisztában, inkább dühítő, mert ezzel is csak könnyebbé tette Jerry helyzetét, aki megnyugvást lelhetett lánya vigasztaló szavaiban.

A slusszpoén az, hogy a Marlane-Jerry-Abby beszélgetés lényegében úgy zajlik le, ahogy a Marlane-Joel-Ellie beszélgetésnek kellett volna. Mert Marlane megkérdi Jerry-t, hogy mit szólna, ha a lányáról lenne szó. A doktor erre nem tud felelni, ám végül Abby, aki kihallgatta a beszélgetést, úgyszólván meghozta a döntést magáról. Persze ez fals döntés a fent ecsetelt körülmények miatt, de akkor is, ő döntött a saját fiktív sorsáról. Marlane-nek, Joelnek és Jerry-nek ugyanígy meg kellett volna adnia a lehetőséget erre Ellie-nek.

A fentiek ellenére nagyon tetszik, hogy a névtelen, arctalan orvos karakterré vált (nem jó emberré, csak emberré), és annak még inkább, hogy annak a gondolkodás nélküli pofán lövésnek következményei vannak. Kevés játék foglalkozik a következményekkel. A legtöbben akkor sincs foganatja annak, hogy a főhős tömegmészárlást végez, ha készül folytatás. Az ellenség a rossz, pusztuljon, mi meg fel vagyunk mentve.

A Naughty Dog ezzel szemben foglalkozik a következményekkel, és meglepően sok szinten. Abby bosszúhadjárata csak az egyik rétege ennek, de a játék során azzal is szembekerülünk, hogy a gyógymód elvesztése mit okozott. Amikor megtalálják a halott és a már clickerré alakult tinédzser párost, akik azért szöktek el Jacksonból, hogy máshol próbáljanak jót tenni, akkor szembesülünk Joel tettének egy másik súlyos következményével. Ez viszont nem számára, hanem jó emberek, nála sokkal jobb emberek számára volt fájdalmas és végzetes.

Ez pedig elvezet minket a legkomolyabb következményhez, méghozzá Ellie-hez. Egyrészt, az említett két tinédzser sorsa az, ami ráébreszti Ellie-t arra, amit valószínűleg már a The Last of Us vége óta sejt: Joel hazudott. Ezért is tér vissza Salt Lake City-be, ahol megleli az igazságot, ez pedig megmérgezi a kapcsolatát Joellel.

Ellie szempontjából sajnos a dolog rettenetesen szörnyű. Eleve olyan dolgokon ment át, ami egy felnőtt embert is összeroppantana. Olyan világba született, ahol minden sarkon a halál leshet rá. Szülei, akik nevelhették, támogathatták és védelmezhették volna, nem voltak. Az apjáról semmit sem tudunk, az anyja meghalt csecsemőkorában. Csak Marlene-re számíthatott, egy terroristára. Ez alapból problémás.

Aztán, 14 évesen megharapta egy fertőzött, ami egyet jelentett a halállal. Szegény kislánynak traumatikus élmény lehetett azzal szembesülnie, hogy már nincs két napja sem hátra az életből. Az egyetlen vigasz számára az volt, hogy legjobb barátja és feltehetően első kamaszkori szerelme, Riley – akit szintén megharapott egy fertőzött – vele van és „együtt fognak megőrülni”.

De Ellie nem halt meg, Riley viszont igen, sőt több mint valószínű, hogy végül Ellie végzett vele. És csak ezután jöttek az olyan kellemes dolgok, mint Pittsburgh, ahol ki akarták nyírni a cuccaiért, Sam és Henry halála, vagy az a szintén elég komoly helyzet, amikor meg akarták enni őt más emberek. Nem fertőzöttek, hanem emberek. Ennyi szenvedés után nem csoda, hogy a túlélők bűntudatával küszködő kislány az élete értelmét az immunitásában találta meg. Ezután Joel ezt is elvette tőle.

Ezért olyan Ellie a The Last of Us: Part 2-ben, amilyen. Célt vesztett, patetikus, de, ha időrendben nézzük az eseményeket, láthatjuk, hogy próbál túllépni mindezen. A játék elején (ami nem a történet eleje) már feldolgozta a The Last of Us eseményeit, és Dina mellett kész az új életre, kész megbocsátani Joelnek. Elmondta neki, hogy dolgozik ezen, és a következő nap szándékában állt áthívni őt mozizni.

Aztán jön Abby és elveszi tőle ezt. Ellie Jacksonban esélyt kapott az életre, erre Abby elvette tőle. Nem kaphatta meg a lehetőséget, hogy megbocsásson Joelnek, nem lehetett része a jobb életben. Ez hajtja Ellie-t végig, mert azzal, hogy Abby megölte Joelt, úgy érezheti, hogy újra elvettek tőle mindent. Emiatt sem tud Dina mellett maradni, és indul el másodszor is Abby után.

A történet szépen, lassan megismertet minket Abby-vel is. Szerencsére a Naughty Dog nem aprózta el a dolgot, és majdnem egy teljes játéknyi teret adott nekünk arra, hogy kiismerjük ezt az új szereplőt, aki a szemünk láttára nő fel, hála a flashbackeknek. Abby nem Ellie ellentéte, ellenkezőleg, sok szempontból egyenlőségjelet lehetne húzni köztük. Az alcímben is említett mondat az ő szájából hangzik el, csak arra nem eszmél még rá ekkor, hogy ő sem különb.

Abby indítéka Joel megölésére semmivel sem rosszabb, mint Ellie indítéka a bosszúhadjáratra. Méghozzá azért, mert a kettő ugyanaz! Abby az apjáért, Ellie az apafiguráért pusztít. Érthető, átérezhető, és őszintén szólva, ugyanúgy elfogadom Abby tettét, mint Joelét vagy Ellie-ét. Az egyetlen, amit egyeseknek nehéz lehet feldolgozni, hogy Abby a „hős” karaktert ölte meg, de úgy gondolom, hogy a The Last of Us: Part 2 ezt megfelelően indokolta meg végül. Elfogadni Joel tetteit vagy Ellie indítékát a bosszúra, de nem elfogadni Abby ugyanazon indítékát, szimplán álszent kettős mérce.

Viszont Abby arra az emberre is hasonlít, akit megölt. Ugyanúgy elvesztette az egyik családtagját, és ugyanúgy messze nem jó ember. Korábban terrorista, azt követően pedig egy önkényuralmi szervezet katonája volt, és ideológiák miatt öldöste azokat, akik nem értettek egyet azokkal az ideológiákkal. Ellie – legjobb tudomásunk szerint – csak és kizárólag önvédelemből ölt, és Norát leszámítva mindenkivel gyorsan végzett, ellenben Abby megkínozta Joelt. De ebből is csak az látszik, hogy Joel és Abby mennyire hasonlítanak egymásra.

És pont emiatt Abby elítélhetőbb karakter, mint Ellie, ugyanakkor ugyanúgy megszerettem, mint Joelt. Mert míg Joel Ellie-ben találta meg a megváltást bűneire, addig Abby Levben és Yarában. És akárcsak Joel, úgy Abby is a szemünk láttára válik egy kicsit jobb emberré.

S míg a játéknak úgy indultam neki, hogy Ellie-vel ki fogom cakkozni a szőke tesztoszteronbomba hátsó fertályát, a végén komolyan szurkoltam azért, hogy a két csaj kapjon végre az agyához és adják fel bosszújukat, megkímélve egymás életét.

Végül szerencsére ez következett be. Először Abby realizálta Levnek hála, hogy túlment minden határon. A kicsinyes bosszúhadjárata miatt halt meg minden barátja. Az apja halála után esélyt kapott az életre. Owen megadta neki, nem élt vele, ennek a barátai itták meg a levét. Mégis, ott a színházban, miközben kést tart Dina nyakához, Lev tekintetében meglátta a szörnyeteget, amivé vált. Meglátta a saját hibáját, s elkezdett azon dolgozni, hogy kijavítsa. Új célt, és valljuk meg, Lev képében jobb társat kapott.

Ellie-nek ez viszont még nem adatot meg. Logikátlannak tűnhet a döntése, hogy elhagyja Dinát és JJ-t, és újra Abby után ered, aki láthatóan erőben, tudásban és ekkor már erkölcsileg is fölényben van, míg Ellie minden téren megtört. De a PTSD nagy úr, és Ellie mélyen benne van. A tény, hogy nem bocsáthatott meg Joelnek, hogy még Jesse-t is elvesztette, hogy kis híján Tommy is odalett, túlságosan mélyen tépte fel a korábban szerzett lelki sebeket. Nem hibáztatható azért, mert mindezt nem tudja feldolgozni. Még a mi társadalmunkban sem tudja minden katona feldolgozni a háborús traumákat, hát mit várunk egy olyan embertől, aki a mi világunknál sokkal rosszabban él? Eleve, abba született, akit már megpróbáltak ezerszer meggyilkolni, megpróbáltak megenni, szörnyek között él minden nap, ráadásul homoszexualitása miatt kicsit még abban a környezetben is idegen, ahol nagyjából békét talált.

A lelkét a poszttraumás stressz és a túlélők egyre mélyebb bűntudata emészti, hiszen Ellie azok halálát is magára vállalja, akik az ellenszer „pusztulása” után halnak meg a Cordyceps miatt. S mindeközben Dina az egyetlen támasza, de ő önmagában kevés ilyen traumákkal szemben. Talán, ha Tommy nem ment volna el a farmra, akkor idővel Ellie túl tudott volna lépni a dolgokon. De mint látható, Tommy, a ’40-es éveiben járó, Firefliesnál és Vadászoknál edződött ember sem tudta magát túltenni a dolgokon. Ezután meglepő, hogy Ellie-nek sem ment?

Neki még el kellett jutnia a gyógyulás szintjére, és nála ez tettekben kulminálódott. A legszebb az egészben, hogy végül Joel segítette át. Fontos, nagyon fontos tényező, hogy Ellie sosem gyilkolt, csak önvédelemből ölt embert. Ez különbözteti meg őt Abby-től, akinek egy másik ember, egy gyermek kétségbeesett pillantása kellett ahhoz, hogy rájöjjön, mivé vált. Ellie-nek a gyilkolási szándék ténye kellett.

Abby nyilvánvalóan már nem volt ellenfele a játék végén, fizikailag ugyanúgy megtört, mint mentálisan. Ellie mégis majdnem megölte, majdnem meggyilkolta. Ez már nem önvédelem, szimpla gyilkosság lett volna. Ám ekkor bevillan neki az emlékkép az utolsó beszélgetésről Joellel. Ráébred, hogy majdnem olyanná vált, mint Joel (és Abby), de arra is ráeszmél, hogy képes a megbocsátásra. Hisz kész volt megbocsátani Joelnek egy számára szörnyű tettet. Ez juttatta el oda, hogy végül elengedte Abby-t.

A bosszú ára

Ellie és Abby sikeresen megtörik azt az ördögi kört, amibe önmagukat sodorták bele. Végül megkímélik egymást, megadják egymásnak az életet, és remélhetőleg ezúttal mindketten élnek vele. De ezért nagy árat fizettek. Abby minden barátját elvesztette a bosszúja miatt, és Ellie sem járt jobban. Dina elhagyta, elvitte JJ-t, s azzal, hogy elvesztette két ujját, már gitározni sem tud, hiába tanította meg neki Joel. A végső veszteség Ellie számára ez, hiszen elvesztette az utolsó tárgyat, amit Joeltől kapott. Viszont még mindig ott az élete, amit szintén Joelnek köszönhet.

A kérdés már csak az, hogy e két szereplő képes lesz-e felépülni eme veszteségekből. Ebben az esetben Abby-t látom esélyesebbnek, mert ő már a játék során elkezdett gyógyulni, hála Levnek, plusz megkapta, amire vágyott: újra rátalált a Firefliesra.

Ellie azonban bonyolultabb kérdés, a játék erre nem ad kielégítő választ. A gitár hátrahagyása és a farm elhagyása egyaránt jelentheti azt, hogy végre továbblépett a múltján, s visszatér Jacksonba Dinához és JJ-hez (az még jó kérdés, hogy Dina megbocsát-e neki, bár, ha tippelnem kéne, akkor az igenre böknék rá). Ugyanakkor az sem kizárt, hogy Ellie még mindig nem talált értelmet az életének, és eme veszteségek csak súlyosbították lelki sebeit, s emiatt inkább vándorolni kezd, egyedül. Ami, sajnos, a legnagyobb félelme, ahogy azt a The Last of Usban megemlíti Samnek.

Hogy valaha is megtudjuk, hogyan lett, az jó kérdés. Talán egyszer lesz egy The Last of Us: Part 3, de akár egy DLC is jöhet még, mint amilyen a Left Behind volt. Ki tudja. Egy biztos, a The Last of Us: Part 2 bemutatta, hogy az erőszak, a bosszúvágy, a vérszomj és az önzés nem vezet jóra. Semmit sem nyersz, de a következmények súlyosak lehetnek, mert mindent elveszíthetsz. És ez nem csak Ellie-re és Abby-re vonatkozik, de Joelre is, aki anno úgy döntött, hogy az emberiség vesztére megment egy kislányt a haláltól.

Morálisan nem helyes sok dolog, amit a két játékban látunk? Nem az. Emberi? Sajnos igen, elég csak körülnézni, mi történik ma a világban. És talán ez a két játék alapigazsága: fájdalmas, áldozatokat követelő úton rájönni, hogy mivé váltunk. Mert, ha végre látjuk a hibáinkat, csak akkor tudjuk azokat kijavítani.