Lightspeed 3.0

"Az alkotó élet titka az, hogy felnőttkorban is megőrizzük a gyermekkor szellemét." - by Thomas Huxley

Alien (A nyolcadik utas: a halál)

2017. május 11. 20:42 - Dzséjt

alien_poster.jpg1979-ben az egyszeri mozinéző a bejáratok előtt szembesülhetett egy plakáttal, amelyen egy felhasadt cecelégytojás virított. Alatta a szlogen: In space no one can hear you scream. (Ezt magyarul azóta többféleképpen is lefordították: „Az űrben senki sem hallja a sikolyod.” „Halálsikoly szeli át az űrt.”) A tojás fölött pedig egy nem túl árulkodó cím virított: ALIEN. Ha emberünk véletlen szembekerült a trailerrel, abból egyvalamit szűrhetett le: ez a film valószínűleg sci-fi, de nem a jóságos Star Wars vagy Star Trek féléből. Az irritáló sikolyszerű „zene”, a fel-felvillanó képek a menekülő emberekről, s végül a halálsikoly ezt biztosan elárulta. Mást azonban nem. Na igen, akkoriban tudtak olyan trailert készíteni, ami felkeltette az érdeklődést, de nem lőtt le semmilyen különösebb poént.

Szóval egyszeri moziba járónk úgy ülhetett be a nézőtérre, hogy szinte semmit sem tudott a filmről. A végén valószínűleg némiképpen átszellemülve állt fel. Hát ez tényleg nem a Star Wars volt - gondolhatta. De nem is a Harmadik típusú találkozások. Ilyen még nem volt. Az Alien ’79-ben a többi nagyszabású filmhez képest valóban idegen volt. Megszületett a sci-fi-horror műfaja.

Azóta az Alien-széria megélt három folytatást (AliensAlien3, Alien Resurrection), egy meglehetősen szokatlan előzményt (Prometheus), illetve két mellékágat (AVP: Alien vs. Predator, AVPR: Aliens vs. Predator - Requiem), amiket szintén felfoghatunk akár előzménynek is, ha nagyon akarjuk - vagy akár el is felejthetjük őket, mert amúgy sem a kánon részei, meg több pontban is ellentmondanak az alapfilmeknek. És persze már csak napok választanak el minket attól a filmről, ami ugyan még mindig előzmény, de 20 év után önálló Alien-alkotásként visszahozza savasvérű barátainkat a mozivászonra. Bezony, ez lesz az Alien: Covenant.

Ezeken túl ezek a nyálas dögök visszatértek képregényekben, videojátékokban, könyvekben, figurákban, egyszóval a lassan negyvenéves film kultusszá, és ami a 20th Century Fox számára valószínűleg fontosabb, franchise-zá nőtte ki magát. Rajongótábora, ha nincs is akkora, mint a Star Warsé vagy a Star Treké, mindenképpen méretes. De miben rejlik eme film sikere? Próbáljuk meg kideríteni.

Ezúttal is spoileres az írás, aki akar meglepetéseket (kifejezetten olyan film, amit jó, ha nem ismer az ember előre), az ne olvassa tovább. Már ha van még ilyen...

Egyszerű, de nagyszerű

A történet kezdetben nem túl bonyolult, ám annál több fordulatot rejtettek el benne. Annyira azért most nem fejteném ki, legyen annyi elég, hogy a Nostromo nevű kereskedelmi teherűrhajó egy idegen eredeti jelre reagálva leszáll egy addig még fel nem fedezett bolygón. Itt rálelnek egy idegen faj űrhajójának roncsára, amiben fura tojásokat találnak. Az egyik ki is kell, rátelepedik az első tiszt, Kane (John Hurt) arcára, és egészen addig ott is marad, amíg hőseink újra fel nem szállnak. Kane látszólag jól van, aztán vacsoránál kiderül, hogy mégsem, merthogy a savasvérű arctámadó hátrahagyott valamit a mellkasában.

alien_hybernation.jpg

Bár lehet, hogy ez így most karcsúnak hat, de a teljes filmet ismerve ki merem jelenteni: e mű egyik nagy erőssége a történet. Az ember általában nem várja el egy sci-fi-horrortól, hogy magvas cselekménye legyen, az Aliennek mégis az van. Nem csak brutális fogócska az emberek és az idegen között, hanem az a fajta, amelynél, ha túltesszük magunkat a brutalitásból fakadó sokkon, akkor elgondolkodtat. A fő kérdés az, amelyet végül Ripley (Sigourney Weaver) maga is feszeget az Aliensben: ki a rosszabb? Az idegen szörnyeteg, ami természete miatt gyilkol, vagy az ember, aki pusztán a haszonért teszi ezt? A négy (öt/hat???) Alien-film végignézése után, de már szerintem az első rész végén levonható a konklúzió, hogy az ember az igazi gonosz ebben a sorozatban.

Mert az alien csak teszi, amit a természetanya (vagy bármi, ami megteremtette) rábízott. Ő nem tehet arról, hogy a születéséhez egy másik élő szervezet feláldozására van szükség. Arról sem, hogy ragadozónak született. A Társaság fejesei viszont tudatosan küldik az embereket a halálba, míg ők az otthon biztonságában számolják a még be sem folyt pénzt, amit majd a dögök hoznak a konyhára, ha egyszer sikerül megszerezni őket. Ez a kérdés azonban tovább feszegethető, ha bevesszük a harmadik szereplőt, Ash-t (Ian Holm). Vajon ő mennyire tehető felelőssé a Nostromon történtekért? Mennyire gonosz? Hiszen csak egy gép, aki a programját hajtja végre (mivel Ripley-t elégé idióta módon próbálja megölni, feltételezhető, hogy a gyilkolás alapból nincs benne a programjában). Erre a kérdésre persze a válasz eléggé egyértelmű: a gép csak annyira gonosz, amennyire az alkotója. Ash tehát nem tehető felelőssé tetteiért, mint ahogy az alien sem, hiszen mindketten csak azt teszik, amit tenniük kell. Nincs választásuk.

A történet másik erőssége annak vezetése. Ridley Scott nagyszerűen kalauzol végig minket a film eseményein úgy, hogy voltaképpen mindent előre vetít, ám mégsem nyomja a képünkbe. Vegyük például az alien születését. Már Kane halála előtt tudhatjuk, min megy majd keresztül, hiszen az űrutas (régen Space Jockey, mostanában Engineer) szétrobbant mellkasú csontváza árulkodik róla. Valahogy mégsem számít rá az ember, mígnem Kane mellkasán meg nem jelenik a vérfolt. Ugyanez igaz Ash árulására is. Apró jelek vannak szétszórva a filmben arra vonatkozóan, hogy ez a fickó készül valamire. Mégis sokáig hihetjük tetteit a társai felé mutatott aggodalomnak.

A legfantasztikusabb húzás viszont mégiscsak a főhős(nő) kilétének elrejtése. Nagyon sokáig nem tudni, ki vészeli át és győzi le végül az idegent. Scott egyenlően osztja el az esélyeket. Kezdetben Kane és Dallas (Tom Skerritt) tűnnek a főszereplőknek, de Parker (Yaphet Kotto) karakterét is eléggé előtérbe helyezi. Ne feledjük, ’79-ben nem igazán akadt arra példa, hogy egy nő egyedüliként túléljen egy horrorkalandot. A rendező rá is játszik erre, Lambert (Veronica Cartwright) és Ripley kezdetben háttérben vannak. A film során azonban Kane lesz az első áldozat, így előtérbe kerülhet Dallas, aki ugyanúgy elhullik. Ripley pedig a kapitány halálával a fókuszpontba lép. Mégis, mikor elmegy macskát hajkurászni, az ember leteszi a voksát a halála mellett, hiszen addig a pillanatig az alien mindig az egyedül kószálókra csapott le. Jöhet a meglepetés: ezúttal nem így történik. Végezetül Scott egy apró hajóban zárja össze a szörnyet és Ripley-t, fegyvertelenül és kis híján meztelenül. Szerintem ekkor gondolja azt a néző, hogy talán senki sem éli túl a történetet, és a Társaság mégis megkapja az alienjét. A végső győzelem végül persze Ripley-jé, aki a puszta fizikára és egy szigonypisztolyra hagyatkozva csak-csak kipenderíti a rémet a kompból.

Persze mit ér a jól megírt és levezetett történet, ha nincsenek benne jellemes, érthető és megélhető karakterek. Az Alien hál’ istennek ezen a téren sem szenved hiányt. Hét ember, valamint egy macska tagja a Nostromo legénységének. Ezen személyek nem idióták, mint a Prometheusban, és nem lógnak a levegőben, mint az Alien vs. Predatorban, hanem beleépülnek a filmbe, részei annak. Nem a semmiből teremnek ott, az egymáshoz fűződő viszonyaik sem az égből pottyannak le. Érthetőek a motivációik, tudjuk ki kit miért utál vagy kedvel. A jellemük változása, kibontakozása sem légből kapott, mindenkiben ott bujkál az, ami végül előtör az alien megjelenésekor. Lambert már a bolygón vinnyog, ez fajul végül hisztivé, majd a félelemtől való leblokkolássá. Dallas bizonytalansága, amely a légaknában úrrá lett rajta, ugyanígy megmutatkozik döntéseiben. Ripley makacssága és szívózása, amellyel Parker és Brett (Harry Dean Stanton) idegeire ment, végül elvezet minket ahhoz, hogy rátalál az Ashnak szánt különleges parancsra. Szóval minden karakter jellemének megvan a kiindulási és végpontja, az átvezetés pedig tökéletes. Mindezt a színészek nagyszerűen játsszák el.

Nyomasztó hangulat

A film újabb erőssége az atmoszféra, ami rendkívül változatos, attól függően, hogy a szereplők éppen hol csatangolnak. A Nostromo fedélzetére a hétköznapiság és a klausztrofóbia a jellemző. Viszont még ennek a díszletnek is eltérőek a különböző részei. A felső fedélzet, ahol eredendően a legénység él, viszonylag barátságos, már-már kellemes, ámbátor a sok fehér fal kicsit kórházszerű hatást kelt. Ellenben az alsó műszaki szintek, vagyis Brett és Parker világa durva, koszos, sötét. Az alien is csak ezeken a szinteken bukkan fel, így mikor a szereplők összegyűlnek a pihenőben, tudhatjuk, hogy biztonságban vannak.

alien_derelict.jpg

Aztán itt van a bolygó, a későbbi LV-426 Acheron, amelyen a fényes nappal is korom sötét, csak éppen nem fúj a szél, és nem hullik a hamu (vagy hó?). A környezet tágas, a sok különös formájú sziklának hála mégis barátságtalan. Ráadásként a klausztrofóbia érzése itt szintén jelen van, mivel a szereplők szűk, teljesen zárt, nehézkes űrruhákban kénytelenek mozogni.

(Ezek a ruhák a valóságban is borzalmasak voltak, mert nem rendelkeztek belső hűtéssel, ráadásul iszonyú nehezek voltak, ezért nagyon gyorsan kimelegedtek a színészek. Ennek köszönhetően a szereplők az ájulással küzdöttek.)

Végül itt a roncs hajó, amely igencsak amorf külsővel és belsővel lett megáldva. Szűk folyosók és tágas csarnokok jellemzik, amelyek ugyanúgy nem töltik el az embert megnyugvással, mint a planéta maga. Az űrhajó és a bolygó földöntúli látványát pedig ugyanannak a Hans Rudi Gigernek köszönhetjük, aki megalkotta az alient, a tojást és az arctámadót (a mellkasrobbantót már nem Giger tervei alapján készítették el, hanem Roger Dicken alkotta meg).

A hangulatteremtésnél korántsem elhanyagolható tényező a zene. John Williamsen kívül egyetlen olyan zeneszerzőt hordott a hátán a Föld, aki könnyűszerrel tudott aranyat alkotni: Jerry Goldsmith. A 2004-ben elhunyt szerző az Alienhez tökéletesen passzoló, a félelmetes hangulatot megteremtő muzsikált írt, amely a Star Warshoz hasonlóan klasszikus elemekből épült fel. Imigyen a kompozíció egyszerre barátságos, meghitt és romantikus, ugyanakkor kellően megborzongató, és egyedisége miatt azonnal felismerhető.

Az idegen

Végére hagytam magát az alient, amely azt hiszem, az a része a filmnek, ami egyértelműen biztosította a sikert. Ilyen lény se azelőtt, se azóta nem mászott a vászonra, pedig sokan próbálták túlszárnyalni (még a későbbi folytatásokban is), lemásolni, természetesen sikertelenül. Mégis mi lehet olyan csodálatra méltó egy groteszk, undorító, brutális lényben, mint az alien? Minden!

alien_chestbuster.jpg

Az eredetisége, a formája, maga a létezése. Giger minden emberi perverzióját beleadta ebbe a mumusba, amely így az emberi faj groteszk tükörképévé vált. Maga a természete, amelyet az Aliens tett teljessé, az emberéhez hasonló. Az alienek közösségben élnek, folyamatosan szaporodnak, és igyekeznek a környezetüket saját képükre formálni, miközben azt, ami az útjukba áll, elpusztítják. Ismerős? Az ember is valami ilyesmit művel.

Maga az alien formája is rengeteg emberi jegyet mutat, s most nem csak a humanoid alkatra gondolok. Szerintem már mindenki előtt ismerős ama tény, hogy a dolgozók feje egy emberi hímvesszőre emlékeztet, akárcsak a mellkasrobbantó maga. Vagy éppen az arctámadók hasán (ez mondjuk az Alienben lemaradt, de az Aliensben már klasszul látható) vaginára emlékeztető nyílás van (ezt Cameron a királynőn is elhelyezte), amelyből kinyúlik az a pénisszerű nyúlvány, amit lenyomnak az áldozatuk torkán. A lények születése pedig a brutális eltorzítása az emberi szaporodásnak. Erőszakos testnyíláson át történő megtermékenyítés, fájdalmas szülés.

S mi ezért az elfajzott dologért rajongunk, ami voltaképpen a bennünk rejlő brutalitás megelevenedése. Ám az alient az alkotói egyéb remek tulajdonságokkal is megáldották. Például nincsen szeme (bár az áttetsző búra alatt ebben a filmben még látható a szemüreg), márpedig ahogy mondani szokás, a szem a lélek tükre. A szem hiánya az aliennél mintha azt szimbolizálná, hogy nincs lelke. Ráadásul az arca masszív koponya, így tulajdonképpen arcvonásai sincsenek. Vagyis lehetetlen a lény érzelmeiben olvasni.

Ez már önmagában félelmetes, mégis tovább fokozták. Bár vannak ajkai, legtöbbször mégis vicsorog, előtérben tartva fémes, hegyes fogait. Mindezt tetézi a második állkapocs, amellyel lyukat üt az emberi koponyán. Ez a fajta gyilkolási mód brutális, valamilyen szinten mégis könyörületes halálosztóvá teszi. Elvégre elgondolkodtató, melyik halált választaná az ember szívesebben: a mellkasrobbantást, a lassú szétmarcangolást vagy a fejlékelést? Kellemetlen dilemma, nem?

Az éjfekete test tovább erősíti bennünk a vérbeli ragadozó hatását. Ráadásul eme testet megspékelték kilátszó bordákkal, csontos farokkal, és biomechanoid motívumokkal (ez a biomechnoid jegy azóta sok vita tárgya a rajongók körében, mivel az Alienóta egyre kevésbé van jelen, még az Alien: Covenantban is inkább organikus a lény). A dög ezen felül rendelkezik pár különös, ismeretlen testrésszel, vagyis öt háti nyúlvánnyal, amelyből négy csőszerű, egy pedig valamiféle tüske. Apró érdekesség, hogy a dögnek hat ujja van.

A szörnyeteg felépítése mellett néhány különleges tulajdonsággal is bír. A vére koncentrált molekuláris sav. Iszonyatosan gyors, bár ez az Alienben ez még nem igazán mutatkozik meg a kor technikai lehetőségei miatt. Felmászik bármilyen falfelületre, akár fejjel lefelé is elvan, s még a nyílt űr sem okoz neki gondot. A fejükre a koronát pedig a lények változatossága teszi fel. Már az Alienben négy, az Alienstől kezdve pedig öt különböző variánsa létezik: tojás, arctámadó, mellkasrobbantó, dolgozó/harcos és királynő. Ezen fejlődési formák egymástól merőben eltérőek, ami páratlan fajjá teszi őket. Egy szó, mint száz, a lény maga csodálatos. Brutális, groteszk, félelmetes, erős, légies. A legjobb és legszebb szörnyeteg, ami mozivászonra lépett.

Érdemes még áttekinteni, hogy milyen változáson mentek keresztül a film egyes elemei, persze a teljesség igény nélkül. Inkább csak azokra térnék ki, amelyek valamilyen szinten visszaköszöntek a későbbi részekben. Elsőnek pislantsunk rá a mellkasrobbantóra. Giger terveiben egy megkopasztott, szárnyaszegett csirkére emlékeztetett. Mivel nem volt elég félelmetes, Roger Dicken áttervezte a lényt, így egy kígyószerű kreatúra lett belőle. James Cameron azonban annyiból visszatért a Gigeri koncepcióhoz, hogy karokat adott a mellkasrobbantónak.

Hasonlóan járt a piramisszerű építmény, amelyet végül úgy-ahogy Alien vs. Predatorban láthattunk, később pedig a Prometheusban kapott központi elemet, immár eredeti formájában. Dan O’Bannon eredeti elképzelése szerint ugyanis nem roncshajót, hanem egy piramisszerű épületet találtak volna az űrhajósok a bolygón, ezt azonban elvetették, így a történetben helyet kaphatott Space Jockey hajója. Hasonlóan későbbi filmben bukkant fel az eredeti fészekkoncepció is. Ron Cobb elképzelésében még plafonról lelógó, az embert teljesen körülvevő gubó szerepelt, amelyet se az Alien bővített verziójában, se az Aliensben nem valósítottak meg. Ellenben az AR-ben ilyenbe csomagolják az elhurcolt embereket az idegenek. Ezenfelül terv szinten volt egy olyan elképzelés, amely szerint az alien közvetlen szájon át implantálja az embriót az emberbe egy csók keretében. Ezt szintén elvetették, de az AVPR-ben felhasználták, tovább növelve az alienekben amúgy sem kis mértékben jelenlévő szexualitást.

alien_xenomorph.jpg

Emellett a Prometheusban megjelent az embernagyságú arctámadó, ami szintén Giger eredeti terveinek megvalósítása, ahogy az is, hogy Space Jockey valójában emberi lény űrruhában. Érdekes tény, hogy a forgatókönyv egy korai változatában a film úgy ért véget, hogy Ripley mögött megmozdul az idegen hátrahagyott, fekete váladéka. Valószínűleg ez az ötlet köszönt vissza a Prometheus fekete, mutagén anyagaként, illetve az azt tároló edény is egy korai Alien-ötlet származéka.

Rendezői változat

Ridley Scott 2003-ban elkészítette a film rendezői változatát. Ezzel két dolgot ért el, amellyel egyaránt nőtt és csökkent a nagysága a szememben. Nőtt, mert a bekerült jelenetek dobtak a filmen, illetve kibővítette az ismereteinket a lényről, valamint adott némi összekötést a későbbi filmekkel. Csökkent, mert volt képe kivágni néhány jelenetet, hogy felpörgesse az Alient. Mondanom sem kell, ez nem sikerült. A film bár rövidebb lett egy perccel, mégsem lett mozgalmasabb.

A DC verzióból hiányzik az a jelenet, amiben Ripley megkérdi Ash-t, sikerült-e már lefordítani az idegen adást, majd ő maga is nekiveselkedik. Ennek hiánya sokáig fel sem tűnt, szóval ez nem gond.

Aztán kikerült az arctámadó pusztulása után Dallas és Ripley között lezajlott beszélgetés egy része. Méghozzá az a részlet, amelyben Rip megkérdi a kapitányát, hogy mennyire ismeri Ash-t. No, itt már vannak gondok, mert bár így kevésbé keverik gyanúba Ash-t, már nem kapunk teljes képet arról, mennyire gondolkodott előre a Társaság, ami jelentős eleme a történetnek.

A harmadik eltüntetett jelenet pedig Dallas beszélgetése Anyával, mielőtt bemegy a dög után a szellőzőjáratba. Ezzel Scott súlyosan csonkította Dallas karakterét, révén a benne lakozó bizonytalanságra itt egyértelmű utalást kaptunk. Azon túl a mindenható számítógép kérdéskör is lekerült a menüről.

Ezeken túl számos jelenet kurtább lett, de ennek semmi jelentősége. Talán csak azok veszik észre, akik a film minden egyes képkockáját ismerik. Mindenesetre azt vallom, hogy stúdió nyomása ide vagy oda, Scottnak nem kellett volna csonkítania a filmjén (egész pontosan egyik rendező se tépáz meg a filmjét). A poén az egészben, hogy még Scott szerint is az eredeti mozis változat az igazi. De mivel hajlandó volt belemenni az újravágásba, a szemembe drasztikusan halványult a fénye, s emiatt már a Prometheus előtt sem tudom komolyan venni olyankor, amikor nyíltan kritizált más filmeket, becsmérelte a folytatásokat vagy temette a sci-fit. Mert ő ugyanúgy része ennek, akkor meg ne mondja meg a tutit, mintha mindezek felett állna.

Mégis eléggé egyoldalúság elemzés lenne ez, ha nem emelném ki a DC érdemeit. A Space Jockey adásának meghallgatása kellemesen hátborzongató pillanat, ráadásul megtudhatunk pár információt az LV-426-ról. A jelenet, amelyben Ripley és Parker beront Brett halálának helyszínére mondjuk kissé sablonos az aláhulló vér miatt, de legalább bemutatja, Parkert mennyire megrázta a barátja halála. Illetve így erőteljesebben érzékelteti a rendező, hogy láthatták a dögöt. Mégis a legnagyobb kiegészítés a lény fészkének beillesztése a történetbe. Mondjuk kicsit kurta, illetve Brett tojássá formálása szokatlan, ráadásul az sem világos, hogy miért akart Dallas meghalni, mégis tovább erősíti a kapcsolatot az első két film között.

Újdonság a Ripley és Lambert között elcsattanó pofon, ráadásul az összekapás végén Parker kiáll Ripley mellett. Ez egyrészt újabb adalék a két nő közti szembenálláshoz, másrészt új megvilágításba helyezi a gépész és a pilóta közti kapcsolatot (ami enélkül kizárólag ellenségesnek tűnik), harmadrészt már itt túlfeszülnek Lambert gyenge idegei.

Három apróság is bekerült a filmbe, ám ezek inkább magyarázó és hangulatfokozó szerepet kaptak. Az első, amikor Kane előtt kinyílik a tojás, előrántja a pisztolyát (a fegyver később szerepel a Return of the Jediban és a Rogue One-ban). Így kevésbé védtelen, s jól jelképezi, hogy a fegyver mit sem ér az ismeretlennel szemben.

A második apróbb kiegészítésben az alient már azelőtt megmutatják, hogy Brettet megtámadja. Egész pontosan akkor látszódik, amikor a gépész keresi a macskát és elhalad a láncok alatt. Ekkor a kamera megmutat néhány himbálódzó láncot, ezek egyikén ott csüng az alien. „Ez elrontja az egészet” – gondolhatnánk, de nem. Leteszteltem néhány ismerősömön, és még olyanok sem szúrták ki a dögöt, akik tudták, hogyan néz ki, mit kell keresni. Így elmondható, hogy a jelenet tökéletesen bemutatja a lény rejtőzködő képességét.

alien_xenomorph_sleep.jpg

A harmadik bekerült momentum egyértelműen „vicces”, magyarázó jelenet. Az eredeti vágásban Ripley a hátrahagyott Jones macska dobozát az oldalára fordulva, a folyosó sarkától távol találta meg, miután visszatért a komphoz. A DC-be láthatjuk, ahogyan az alien szemügyre veszi a konzervkaját, majd nemtetszését kifejezve jókora taslit ad a doboznak, feltehetően Jones legnagyobb örömére.

Jelentés vége

Ez tehát 1979 legjobb filmje, egyben a valaha született legjobb sci-fi-horror. Remek történet, kiváló színészek, lehengerlő látvány, iszonyatosan jó hangulat, kitűnő zene, és minden idők legpompásabb rémalakja. Folytatásai közül isten igazán csak egy ér fel hozzá, személyes listámon túl is szárnyalja, de csak mert sokkal akciódúsabb, és sokkal több alien van benne. Plusz abban jelenik meg a királynő. A filmet ráadásul nem csak a közönség, de a kritikusok is elismerték, rengeteg díjat zsebelt be, köztük két Oscart is.

  • Erősség: nagyon erős hangulat, ilyesztő, a világ legjobb szörnyetege
  • Gyengeség: mai szemmel már vontatott
  • SEBESSÉGI FOKOZAT: 9/10
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lightspeed.blog.hu/api/trackback/id/tr9612496233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.