Lightspeed 3.0

"Az alkotó élet titka az, hogy felnőttkorban is megőrizzük a gyermekkor szellemét." - by Thomas Huxley

Thor: The Dark World (Thor: Sötét világ)

2017. május 03. 12:30 - Dzséjt

E kritika eredetileg 2013. november 22-én lett publikálva a Lightspeed 2.0-n, ide kisebb hibajavításokkal került fel.

thor_the_dark_world_poster.jpgAmikor 2008-ban elkezdődött ez az egész Marvel-építősdi, a fene sem gondolta, hogy ennyire belebolondulok. A széria első filmje, amit moziban láttam, az az Avengers volt, azt is csak azért akartam ott megnézni, mert mégis csak jobb időben képbe kerülni, mennyire sikerült Joss Whedonnak a lehetetlen, azaz egy filmbe tenni ennyi hihetetlen alakot. És végül is az a film volt az, ami eldöntötte bennem a kérdést: innentől az ide kapcsolódó filmeket jobb lesz moziban látni.

Pedig tetszett az Iron Man és az Iron Man 2, sőt még a Captain America: The First Avenger is (a The Incredible Hulkot viszont erősen közepes filmnek tartom, és mivel abból technikailag senki sem tért vissza az Avengersre a színészek közül, nem érzem annyira szorosan a széria részének). De ami a legjobban megfogott a sorozat filmjei közül, az a Thor volt. Mesés, hangulatos, játszik benne Natalie Portman, baromi jó a zenéje, szimpatikus a főszereplője, játszik benne Natalie Portmannal, és persze, masszívan űr-fantasy. Ja, és játszik benne Natalie Portman.

Úgyhogy a folytatásra, jelen témánk mozijára nagyon kíváncsi voltam, főleg, hogy az univerzum többi részével ellentétben nekem az Iron Man 3 is nagyon bejött (a legjobb a Vasember-trilógiában, szerény véleményem szerint). Ráadásul itt már a trailer azt ígérte, hogy kevesebb lesz a Föld (és legalább az sem egy új-mexikói kisvárosban, hanem Londonban játszódik), valamint többet kapunk a Kilenc Birodalomból. Több lesz az idegen, erősebb a sci-fi és fantasy elem. Na és persze a humor, a látvány és az akció és Natalie Portman. A trailer hál’ isten nem hazudott, a Thor: The Dark World a leglátványosabb, legszebb, legviccesebb rész az eddigi Avengers-filmek közül.

INNENTŐL SPOILER

Az intróban hamar tisztázza Odin (Anthony Hopkins), hogy a Kilenc Birodalom előtt is volt élet, amit a Sötét Tündék uraltak egy Malekith (Christopher Eccleston) nevű csóka irányításával. Csak aztán megszületett a Kilenc Birodalom, jöttek az asgardiak Odin apjával, Borral (Tony Curran), és jól elkalapálták a gonosz kis tündibündiket, elcsaklizva tőlük szuperfegyverüket, az Aethert. Malekith feláldozván seregét, elmenekült és ötezer évre jegelte magát, addig, amíg a Kilenc Birodalom újra egy vonalba rendeződik, valamint előkerül az Aether.

Puff, eltelik ötezer év. Lokit éppen bebörtönzik, miután káoszt teremtett a Kilenc Birodalomban, meg kicsit parádézott a Földön. Odin emiatt morci, Thor (Chris Hemsworth) pedig a rendrakással van elfoglalva, miközben nagyon visszavágyik egy bizonyos Jane Foster (Natalie Portman) karjaiba. Eközben a leányzó kínos randin vesz részt, meg rálel a Kilenc Birodalom együttállása miatt megnyílt számtalan térkapu egyikére, amely – micsoda véletlen – pont arra a bolygóra nyílik, ahová az Aethert rejtették el.

Az Aether Jane-ben gazdatestre lel, Malekith visszatér, hogy megszerezze, míg Thor meg akarja menteni szerelmét. Ezért bármire képes a felségárulástól kezdve Loki megszöktetéséig. Kalandos út veszi kezdetét, amiben lezúzzák Asgardot és Londont, kis híján elpusztítják a Kilenc Birodalmat, s persze prezentálnak egy olyan fordulatot, amelytől tízből kilenc ember tuti seggre ült.

Nos, a film legerősebb része mindenképpen a látvány. Az első részben is egyértelműen az asgardi és jotunheimi szakaszok voltak a legizgalmasabbak a szemnek, az új-mexikói sivárság meg a legunalmasabb. Hála Alan Taylor rendezőnek, plusz az írók népes táborának, a cselekmény nagy része Asgardon, Vanaheimen és Svartalfheimen játszódik (plusz cameózik Jotunheim), az uncsi Föld most nagyjából annyi játékidőt kap, mint Thor hazája az első részben. És ez nagyon jó, mert így szép tágasra lehetett bővíteni a Marvel moziverzumot (másik nevén az Earth-199999 világot).

Elnézve ezt az egészet a The Avengersszel egybevéve, az emberben csak-csak felmerül, hogy Thor kalandjaihoz képest mennyire jelentéktelen Stark kínja néhány terroristával, vagy Banner kergetőzése hozzá fel sem érő katonákkal. Emberek, itt az egész univerzumot akarták lenullázni! Ehhez képest még Rogers is nudli, pedig a másik két csapattársával ellentétben ő legalább világuralmi terveket dönt dugába.

Ezzel rá is kanyarodtunk arra, ami miatt engem kilóra megvett a film. A sci-fi és fantasy elemek kendőzetlen használata. A Thor: The Dark World kérem szépen a Star Wars Saga óta az első olyan űr-fantasy, ami tisztességesen keveri a sci-fit a fantasy-val, ezáltal alkotva egy baromi jó űroperát (a ’80-as években volt több is, mint például a Krull, vagy a Spacehunter: Adventures in the Forbidden Zone, de a ’90-es években kihaltak, igazán csak a Star Wars maradt a porondon).

Ez persze már benne volt a Thorban és az Avengersben is, de Taylor kapott rá igazán az ízére, jött rá arra, hogy a fantasy-hoz nem kellenek szabályok, nincs szükség a földön maradásra. Ennél fogva itt nincsenek korlátok. Legyen szó Loki alaposan felerősített mágiájáról, a világok közti utazás számtalan módjáról, vagy az olyan csúcspillanatokról, mint amikor a Sötét Tündék lézerpuskákkal rohanják le a (fény)kardokat forgató asgardi harcosokat. Abszurd az egész, logika nincs mögötte, de működik! És hála az előző filmekben elmondottaknak, a dolog akkor sem törik meg, amikor a valóság talajaként funkcionáló Földre érkezünk meg. Hiszen – ahogy a The Dark Worldben és a filmhez kapcsolódó Agents of S.H.I.E.L.D. epizódban is elmondják – a mágia olyan tudomány, amit még nem értünk meg.

Mindehhez remek színészek asszisztálnak. Chris Hemsworth már a Thorban meggyőzött arról, hogy érdemes rá figyelni (szintén emlékezeteset alakít a Star Trekben, annak ellenére, hogy nyúlfarknyi szerepe van), de itt már teljesen összenőtt Thorral, jól láthatóan élvezi a karaktert. Ráadásul nagyon jó az összhang közte és a nála jóóóóval alacsonyabb Natalie Portman között. A hölgy pedig, nos, róla nincs mit írni, ő Natalie Portman, ennyi, kész. Ha annyi lenne a szerepe, hogy csak álljon, akkor is megnézném miatta a filmet.

Remek Malekith karaktere is, Christopher Eccleston tálalásában talán az eddigi legjobb Avengers-gonoszt kaptuk meg, aki nem csak méltó ellenfele Thornak, de majdnem legyőzhetetlen ellenség lett… Na jó, nem ő a legjobb, mert létezik egy bizonyos Loki. Mondjuk itt most nem annyira a gonoszok csapatát erősíti, de attól sem kell félnünk, hogy nagy hirtelen térfelet váltott. És bizony Tom Hiddleston hozza azt, amit eddig. Ezt a rohadékot nem lehet nem szeretni. Ráadásul a filmben van valami, ami az eddigi részekben nem volt: sok-sok „nyugodt” jelenet Thorral. Loki és Thor kettőse viszi a hátán a film közepét, ahogy ezek oltják egymást, az fergeteges, rég hallottam mozitermben ilyen hangos nevetést.

Ez pedig a másik aspektusa a filmnek, ami kiemeli elődei közül: nagyon sok, jól eltalált poén van benne. Hol kicsit belsős, hol kicsit kikacsintó, hol az élethelyzet hozza, de mind nagyon jó, a helyükön vannak, teljesítik kötelességüket, azaz oldják a sötét hangulatot. Talán csak ott tudnám megszólni a humorbombát, ahol Eric Selvig (Stellan Skarsgård) képbe kerül, mert vele néha-néha túlzásba estek. Oké, hogy elgurult a gyógyszere az Avengersben történtek miatt, de ennyire?

Ha már szóba kerültek a negatívumok, egy dolog nagyon nem jött be, ez ráadásul annyira nem, hogy kizökkentett a filmből. Az a jelenet, amelyben visszatér Thor és Jane a Földre. Az írók kreáltak egy szituációt, amiből láthatóan nem tudtak kijönni, ezért bedobták a mázlifaktort. Annak persze ritkán van jó vége, de ez példátlanul eltúlzottra sikerült. A térkapuk random helyen nyíltak meg, véletlenszerű helyre vitték az embert. Erre hőseink pont abba a barlangba menekülnek a vihar elől, amibe a film elején dobáltak cuccokat. Például az autó kulcsát, ami elé vezet a kapu… Eh… (Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy a film elején a földi oldal még egy lépcsőházban volt, nem az utcán…). Ezt a szakaszt azért jóval elegánsabban is megoldhatták volna.

Egy gyors kézifékes fordulást bevetve térjünk még innen kicsit vissza a történetre, amelyben volt egy momentum, ami szintén nagyon tetszett. Ugye az első részben Thort azért rúgta seggbe Odin, mert az esztelenségében háborúba sodorta a népét a Jégóriásokkal. Thor akkor nem értette, hol a gond, ezért apja száműzte a Földre, hogy tanulja meg szépen a leckét.

A The Dark Worldben fordított helyzet áll fel, ami valami gyönyörűen jelképezi, mennyit fejlődött Thor a filmek alatt. Itt Odin a bosszútól elvakulva akár az egész népét képes lenne feláldozni, nem hallgatva a fiára, aki immár nála jóval nagyobb bölcsességgel és több gógyival megáldva kínál használható alternatívát. Csak – a sors iróniája –, Thor nem király, így apját nem rúghatja vissza a Földre, hogy éljen kicsit ott. A kört teljessé a film vége teszi, ahol hősünk lemond a trónról és inkább az életet választja. Ha nem úgy fejeződne be a film, ahogy, az Iron Man 3-hoz hasonlóan ez is lehetne a karakter záró etapja.

Utolsóként még hadd említsem meg a zenét. Nekem nagyon tetszett Patrick Doyle muzsikája, amit a Thorhoz komponált. Az Avengers-filmek közül szerintem az volt a legjobb, úgyhogy nagyon vártam ennek a filmnek a zenei anyagát. Eléggé meglepett eztán, hogy az első részhez köze nincs az itteni mjúziknak. Teljesen más stílus, nuku visszatérő téma. Az imdb-t megnézve aztán persze rájöttem, miért van ez: nem Patrick Doyle, hanem a fénysebességgel feltörekvő, az Iron Man 3 remek taktusaiért felelős Brian Tyler a zeneszerző. És Tyler hozta a tőle elvárható egyre magasabb szintet, zenéje kellemesen epikus, fülbemászó. (Megvan a jelenet, amikor belépünk a Bifröstbe? Az a látvány-hang-zene tökéletes szinkronja, pörfikt moziélmény.) De… De nekem jobban tetszik Doyle zenei anyaga, szóval, ha arra 10-est adnék, Tyler muzsikájára 9,5-öt. Szerintem ez mindent elmond.

Meg is érkeztünk irományom végére. A Thor folytatása nálam momentán az év filmje, ami nagy szó, mert nemhogy nem vagyok képregény rajongó, idén volt a moziban a szenzációs Star Trek: Into Darkness, márpedig a Star Treknek rajongója vagyok. Thor mégis leszorította, mert hiába űropera már az is, a fantázia itt sokkal erőteljesebb. A Thor: The Dark World egy vérbeli űr-fantasy, humoros, látványos, szerethetőek a karakterek, érdekes a történet, parádésak az akciók és dögös a zene, végül, de nem utolsó sorban, játszik benne Natalie Portman. Nekem ennyi elég is.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lightspeed.blog.hu/api/trackback/id/tr2512474941

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.