No, új blog, újrakezdés. Kezdjük is a tavalyi év számomra legnagyobb durranásával, a Star Wars – Episode VII: The Force Awakensszel. Maga a kritika januárban készült el, de mivel az SFblogos Lighspeed akkoriban halálozott el, így eddig váratott magára (természetesen a fogalmazást itt-ott módosítottam, hiszen pár hónap eltelt január óta, így például az Oscarról írtak már nem állnák meg a helyüket eredeti formájukban). Most itt van, teljes tizenhárom oldalas terjedelmében, amiben részletesen kifejtem, hogyan jutottam el a vegyes érzelmektől a színtiszta imádatig.

Eddig háromszor ültem be a moziba a filmre. Ott voltam éjfélkor a premieren, akkor 2D-ben angolul láttam. Aztán megnéztem magyarul 3D-ben és végül IMAX-ben, szintén hazánk nyelvén. Érdekes, hogy a szinkron elsőre tetszett, de másodjára már nagyon megütötték a fülemet a karakteridegen hanghordozások, a durva melléfordítások. („Ne izgulj, Finn az ellenállókkal van. Hazajuttat téged. Mindkettőnket. – odafordul az ex-rohamosztagoshoz – Nem tudom a nevedet.” – Rey aranyköpése a magyar szinkronban.)

Hogy miért nem írtam eddig róla? Nos, ugyanazért, amiért eleddig a hét részből csak kettőről írtam. A Star Wars nekem sokat jelent, olyan sokat, hogy arról nem tudok keveset írni. És a keveset most az én fogalmaim szerinti kevésként értelmezzétek. Ha a Star Warsról kell írnom, akkor az, amit általában produkálok, kevéssé válik. A Star Warsról végtelen sokat tudnék írni. És most itt ez az új mozi, amiről össze kéne valamit hordanom, elfogadható keretek között. Már többen rágják érte a fülem és én is szeretném megörökíteni gondolataimat, ha másért nem, hát azért, hogy pár év múlva visszaolvashassam. Szóval most, egy üveg fehérbor mellett belefogok. Pártatlanul, visszafogás nélkül, spoileresen. Lesz, amennyi lesz. Olyan lesz, amilyen lesz.

Az első érzések

Arra, hogy mit éreztem az A New Hope, a The Empire Strikes Back és a Return of the Jedi első megtekintése után, nem emlékszem. Nem csoda, mint anyámtól megtudtam nem is oly rég, az ep6 volt az első Star Wars, amit 1990-ben láttam. Vagyis voltam úgy négy éves, maximum öt. Ezután nem sokkal a negyedik és ötödik epizódot is megtekintettem, szóval szó szerint vehető: amióta az eszemet tudom, a Star Wars velem van.

A The Phantom Menace-t először a hírhedt kalózváltozaton láttam. Szerelem volt első látásra. Ami a mozis élményt illeti, az maradt meg bennem igazán, hogy mennyire izgultam a végén – pedig ha nem láttam addigra több mint egy tucatszor, akkor egyszer sem. Igaz, az angol nyelvnek hála egy kukkot sem értettem belőle, a párbeszédeket később a képregényből olvastam hozzá (első angol leckéim), de már elégszer láttam ahhoz, hogy tudjam, mi fog történni. Mégis, a moziban drukkoltam Qui-Gonnak, izgultam Obi-Wanért (igen, érte), ámultam a fogatversenyen, nevettem Jar Jar poénjain.

Az Attack of the Clones volt az első nagybetűs mozis Star Wars élményem, mert ezt a nagy vásznon ismertem meg. Sosem titkoltam, hogy nekem ez a kedvenc Star Wars etapom. Sok Jedi, bitang jó földi csata, Jango Fett, Delta-7, rengeteg élethelyzet, és YODA KARDOZIK!!!! Gyerekkori vágyálom teljesült – de ezt is írtam már a kritikámban.

A Revenge of the Sith volt az első Star Wars, amit már felnőtt fejjel láttam… Legalábbis, a korom szerint az voltam, közeledtem a húsz felé. Az élmény páratlan volt. Olyasmi, amit csak tíz évvel később, a Jurassic World tudott megismételni. A nagybetűs mozi élmény. Amikor újra gyerek voltam, amikor úgy belefeledkeztem a filmbe, hogy más nem is létezett. Persze, erre valószínűleg a közeg nagyban rájátszott, hiszen ez volt az első éjféli premierem, ráadásul rajongók között ültem.

És ez biza meghatározta az elvárásaimat. Ezt akartam újraélni a The Force Awekensszel. Nem történt meg. A premieren a hangulat fasorban sem volt az ep3 bemutatójával, ráadásul olyan meleg volt, mint egy szaunában (a film előtt egy liter jeges teát vedeltem be – le is betegedtem másnapra), a félórás reklám pedig alaposan felbosszantott. Mindezeken túl, az egész napos lóti-futi miatt jól elfáradtam éjfélre. Szóval, mire megjelent a „réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…” felirat, már rég nem voltam Star Wars hangulatban.

S akkor most ugorjunk egy nagyot: lement a film. Én meg ott voltam a gondolataimmal. Vegyes érzések keringtek bennem. Egyrészt, összességében nagyon tetszett a film, de részleteiben már nem voltam maximálisan elégedett. És nem olyan kis apróságokról beszélek, minthogy kicsit túlzásnak érzem Jar Jart a The Phantom Menace végén a csatában, vagy, hogy kétszer eljátszották a „mindig van egy nagyobb hal” poént. Hanem nagy, csúnya, mérgező hibákat láttam. És amikor az egyik ismerősöm megkérdezte, mit szólok a filmhez, hát nem tudtam, mit szóljak hozzá. Tulajdonképpen szerintem jó egy órát alfában töltöttem; bár kommunikáltam a külvilággal, gondolataim nagyon rendezetlenek voltak, s még mindig a film körül keringtek.

A negatív kisugárzások

Na, tudjuk is le azokat a momentumokat, amik így összezavartak. Az első és legfontosabb, ami nem tetszett – és a későbbiekben majd ecsetelem, mennyire nem igaz az, hogy nem tetszett –, az a sok másolás. Főleg a bolygókon tudtam fennakadni.

Jakku: Tatooine 2.0. Csillagpusztító: Hoth 2.0/Halálcsillag 3.0. Takodana/D’Quar: Yavin 2.0/Endor 2.0. Hát emberek, kérem, hol van az eredetiség? Hol vannak az olyan bolygók, mint Bespin, ahol Cloud City-ben gyönyörködhettünk? Hát Naboo, Coruscant, Felucia, Mustafar? Tudom-tudom, a bigott rajongóknak ezek túl fantáziavilágok (CGI-jal, hogy egyem a kicsiny szívüket), de én ezeket imádom. Amikor szárnyal a fantázia, amikor nem a Földet, hanem a messzi-messzi Galaxist látom. Takodana akár a Bakony is lehet, a Csillagpusztító havas erdejét meg az ablakon kinézve is láthatom.

A másik pedig az a pofátlanság, hogy újra van egy bolygó(k) elpusztításra képes csodafegyvere a rosszfiúknak, amit miután bevetnek, a maroknyi túlélő jól felrobbant. Hol láttam én már ezt? Ja, megvan, az A New Hope-ban! Az olyanról már nem is beszélve, hogy megint egy droid hordozza a jófiúk számára létfontosságú adatot, ami egy egyszerű embernél köt ki, aki összefog egy lázadozó figurával és egy vén mentorral, hogy leszállítsák a cuccost.

Szóval, a The Force Awakens történetének gyökereit eredetiséggel nem vádolhatnánk meg. Sőt, különösen kegyetlenül igazolja egyik félelmemet: ez részben egy nagyköltségvetésű fan-film. J.J. Abrams sokszor leközölte, hogy az A New Hope a kedvence, és ezt a The Force Awakens le sem tagadhatná.

Mindemellett nekem nagyon nem jött be a zene. Nem rossz, sőt, remek filmzene. De a remek filmzene jelző iszonyú kevés egy Star Wars filmhez. Több ismerősöm is mondta, hogy második-harmadik megnézésre/meghallgatásra már megmaradt a fülökben. Hát kérem, egy Star Wars filmzenének a legeslegelső megtekintésnél/meghallgatásnál kell beleégnie az ember agyába. Az Imperial March, a Duel of the Fates, az Across the Stars, az Anakin’s Betrayal, a Binary Sunset, a Victory Celebration, a Battle of the Heroes, a The Thorne Room és sok-sok más téma nem második vagy harmadik vagy sokadik alkalommal, hanem azonnal fülbe mászott és dúdoltuk, akarva-akaratlanul.

Eleve, én már az Attack of the Clones és a Revenge of the Sith zenei anyagával sem voltam maximálisan elégedett, de John Williams azóta még ennyit sem tett le az asztalra. Évek óta nem tudnék olyan filmzenét mondani, ami emlékezetes és a nevéhez fűződik, és ebben sajnos a The Force Awakens is benne van. A Rey’s Theme kedvencemmé nőtte ki magát, s talán ez az egyetlen zene, ami megmaradt a fülemben a film után. Ez, meg a The Jedi Steps, mert annak taktusai az egyik trailerben már benne voltak. Emellett még a March of the Resistence, ami hozott egy szintet a film alatt, egy olyan „na, ez megugorja a magas elvárásokat”, de a film után egy taktust nem tudtam volna visszaidézni belőle. A legrosszabb az, hogy még most sem tudnék, pedig már jó sokszor hallottam a zenei albumot.

Emellett még kicsit kifogásoltam a régi idegenek hiányát. Oké, Chewie-nak hála volt wookiee, Ackbar hozta a mon calákat, Nien Nunb a sullustiakat, de hol kujtorognak a twi’lekek, a rodaiak, meg a többiek? Viszont ez inkább az apróságok kategóriába tartozik, így hamar le tudtam rendezni magamban. Egyszerűen máshol vannak, Takodanára és Jakkura nem jutottak el, ennyi, csók. Persze azért nem örülnék, ha a következő részekben is többségében új fajokat látnánk, de egyszer bőven elfogadható, pláne egy ilyen szűk látószöggel megáldott filmben, amiben csak új bolygók tűntek fel. Ha a Tatooine-on láttam volna csak újabb fajokat, az jobban bosszantott volna.

Nézőpont kérdése

Letudva minden negatívum, jöjjenek a pozitívumok, egyben az elemzős rész. No, míg a Köztársaság pusztulását elmesélő trilógia egy igen tág nézőpontból vezette a nézőket, addig a Birodalom hanyatlását feldolgozó filmek egy jóval szűkebb látószöget biztosítottak. Nem foglalkoztak a Galaxis egészével, csak a főszereplőkkel. A The Force Awakens ugyanezt a vonalat követi. Ennek hátulütője, hogy alig tudunk meg valamit a Galaxis hátteréről. Mi történt az endori csata után, mi a helyzet a Köztársasággal (mennyire örülök, hogy a filmben az új szó csak jelzőként szerepel a kormány neve mellett), honnan a frászkarikából jött ez az Első Rend, kik voltak azok a figurák a Hosnian Prime-on? A válasz: sehonnan. A politikai helyzetre nem derül fény.

Ahogy a Star Wars IV-VI-ban a Birodalmat, úgy most az új Köztársaságot és az Első Rendet sem ismerhetjük meg igazán a filmből. Persze később a két folytatás majd nyilván árnyalja a képet, sőt, Abramsnek is voltak ilyen irányú tervei. Például a Hosnian Prime szétlövésekor látható Korr Sella (a szexi fekete csajszi a kétségbeesett pillantásával) az Ellenállás tisztje, akit Leia küldött a Hosnian Prime-ra, a Szenátusba (igen, a Szenátus erkélyét látjuk, Sella mellett a kancellárral), hogy meggyőzze a Köztársaságot: az Első Rend veszélyt jelent. Sajnos Sella jelenetei – a halálát leszámítva – a vágóasztalon végezték.

De a politikai háttér megismertetésének hiánya nem baj! Nem azért, mert engem nem érdekel a politikai adok-kapok. Hogy is ne! A The Phantom Menace-ben imádtam a Szenátusban játszódó jeleneteket, Palpatine manővereit, és a mai napig piszkálja a csőrömet, hogy a Revenge of the Sith-ből Lucas kinyirbálta a politikai vonalat.

Azért nem baj, mert a filmnek erre most nincs szüksége. Ez a történet arról szól, hogy megtudjuk, mi lett Luke-kal, Hannal és Leiával és megismerjük az új hősöket, Rey-t, Finnt, Poe-t és Kylo Rent. Ez a történet most nem a Galaxisról szól, mondhatnám, nem a csillagok háborújáról, hanem három emberről. Mert bár ott vannak az öregek, a fókusz három emberen van. Jobban mondva, kettőn. Lucas idejében inkább a karakterek voltak a történetért, főleg a Star Wars I-III-ban. Most viszont egyértelműen a történet van a karakterekért. Ez csak és kizárólag róluk szól, minden más sallang. Rajongói vágy. Persze, működött volna a film, ha az Ellenállás és a Köztársaság politikai szála benne marad, de őszintén szólva, szerintem nem adott volna többet hozzá. Persze nem a világhoz, ahhoz nyilván hozzájárult volna, hanem a történethez. Rey és Finn sztorijához, kalandjához.

És ez az igazán fontos. Mert a Star Wars sosem volt sztoriban igazán erős, minden mögül kiemelkedő. Elég kiszámítható, egysíkú, és az „én vagyok az apád” pillanatot leszámítva nincs igazán ütős fordulat benne – persze, ez némileg a fura készülési sorrendjéből is fakad.

A Star Wars a karaktereiben erős. Legyen szó Luke-ról, Hanról, Anakinról, Jabbáról, Obi-Wanról, Ezráról, Ahsokáról, Greivousról, Tarkinról, Sabine-ról, Heráról, Yodáról, Sidiousról… Nevezzünk meg bárkit: a Star Wars a szereplőiben kiemelkedő. A világa egy folyton változó, saját szabályokkal sem igazán rendelkező, összelopkodott halmaz. Egy katyvasz, ami Lucas matinéimádatából pottyant ki. Tagadhatatlanul csencselt minden kedvencéből, és hozott össze egy szabadon formálható világot – egy zseniális remixet, amiben nincsenek szabályok. Ahol bár a Tatooine a Birodalom része, a hutt gengsztervezér a főnök. Ahol az űrben óriáscsigák élnek, ahol mindent egy energiamező irányít, ahol lovagok védik a békét fénykarddal. A világ tulajdonképpen mindig úgy változott, ahogy azt a cselekmény (amiben megint csak elég erőteljesen el tud rugaszkodni a Star Wars VII a korábbi részektől, és ez nagyban javítja a sztorit) megkívánta – és ez alól Abrams filmje sem kivétel.

De a karakterek, akik benne éltek, és nem csak addig, amíg a kamera mutatta őket, ők teszik ezt felejthetetlenné. Az ő erejük, kisugárzásuk, történetük. A lázadás a Birodalom ellen szart sem érne Vader karizmája, Tarkin kisugárzása, Luke hősiessége, Leia és Han civódása nélkül, mint ahogy a Birodalom felemelkedése és a Köztársaság bukása sem lenne több egy lapos cselekménysornál, ha nem lenne ott Obi-Wan, Anakin, Padmé, Jango, Dooku, Sidious és igen, Jar Jar is.

És ezért nem baj, ha néha egy-egy Star Wars film a karakterekre fókuszál. Pláne nem baj ez egy olyan epizódnál, ami új trilógiát, új sztorit, új világot és mindezek előtt: új hősöket vezet be.

Az új hősök

Ha valamiben piszok erős a The Force Awakens, az a szereplők. Megkockáztatom: ezen a téren a hetedik rész felülmúlja a korábbi hat filmet, legalábbis én ilyen gyorsan senkit nem szerettem meg, mint Rey-t, Finn-t, Poe-t és Kylo Rent, de még a régieknek is új erőt adott. Naná, hogy megérnek egy fejezetet.

Kezdjük a gonoszok oldaláról emigrált hőssel, Finn-nel, vagyis FN-2187-tel. Az Első Rend láthatóan átállt a Köztársasági Nagy Hadsereg metódusára: gyerekeket képeznek ki háborúra, agymosást elkövetve rajtuk, aztán hófehér páncélba bújtatják őket (mind tök egyforma, jellegtelen), és még nevet sem kapnak (megfosztva ezzel identitásuktól). Láthatóan a módszer működik, az Első Rend messze hatékonyabb (most még), mint a Birodalom volt a fénykorában.

De itt van ez a Finn gyerek. John Boyega arcberendezésileg nem volt szimpatikus. Túljátszott rajongása sem nyerte el a tetszésemet, de a film legkellemesebb meglepetése lett. Finn az első arccal rendelkező rohamosztagos (a klónokat ne keverjük ide, hiszen egyrészt, ők nem stormtrooperek, hanem clone trooperek – ezt vicces mód a Rebels is kivesézte –, de fontosabb és értelmesebb tényező, hogy nekik egy arcuk volt, mégis törekedtek az egyéniségre).

Ráadásul ő az első gonosz oldali figura, aki tartósan átáll a jó oldalra. Ez már egyedivé teszi. A félelmek mögül kikacsintó lelkesedése és a Rey felé irányuló hihetetlen oltalmazása pedig a hab a tortán. Amúgy érdekes Finn-nel és Rey-jel kapcsolatban, hogy maguk is Star Wars rajongók, hiszen Luke, Han és Leia történetén nőttek fel, és látható, hogy csodálják őket.

Finn tehát az egyszerű baka, aki hamar rájött, hogy rossz oldalon áll, úgyhogy jó útra tér. Persze egyáltalán nem akar harcolni, menekülne, de ahogy az lenni szokott a mesékben, senki sem futhat a sorsa elől. Így a végén ott áll a Ren Lovagjainak mestere előtt kivont fénykarddal. Meg is járta, s ez a másik érdekesség vele kapcsolatban: nem érte meg a happy endet. Ugyan életben maradt, de nem jött ki a kómából, ráadásul egy fénykarddal vágták hátba. Nem lennék meglepve, ha ennek a következő részben valamiféle gépi protézis formájában lenne foganatja.

Finnt így tulajdonképpen úgy hagytuk hátra, ahogy anno Hant a The Empire Strikes Backben: bizonytalanul. Mi lesz vele? Sérülése nyomot hagy rajta? Megtalálja Rey nélkül a helyét az Ellenállásban vagy Rey után ered? Érdekes kérdések.

Aztán itt van Poe Dameron, aki nagyjából ugyanolyan gyorsan lopta be magát milliók szívébe, mint annak idején Han. Érdekes sztori vele kapcsolatban, hogy a film első negyedében kinyírták volna, ám miután Oscar Isaac megkapta a szerepet, Abrams átírta a forgatókönyvet. Szegény Poe ezért tűnik el a film közepén egy időre. Megjegyzem, kevés jobb döntés született a Star Warsszal kapcsolatban.

Sajnos emiatt sokat nem lehet elmondani róla, de ezt mindenképpen: Poe a Saga talán legjobb pilótája. Egyetlen snittben több TIE vadászt lő le, mint Luke három film alatt (mert ugye ő össz-vissz hármat kapott el), és emellett olyan laza, hogy majd’ szétesik. Utoljára Leia mert úgy beszólni rögvest a film elején egy gonosz karakternek, mint Poe. Ráadásul gyorsan barátkozik és nagyon megnyerő a stílusa. Kíváncsi leszek, hová fejlődik a következő részben, amikor már nem a halálból kell visszahozni.

Míg R2-D2 és C-3PO az öregekkel maradt, az újoncok új droidot kaptak: BB-8-et. Még George Lucas sem tudott emlékezetes droidokat kitalálni R2 és 3PO után, de most pár év alatt kettőt is kaptunk. Ám a vén, folyton morgó és társaira veszélyes C1-10P-vel, azaz Chopperrel ellentétben BB-8 egy aranyos, ötletes, vadonatúj droidmodell, akit nem lehet nem imádni. A kis gömböc nagyon kifejező tud lenni, nekem hamar kedvencemmé vált (gyengéim az ilyen cuki jóságok, mint a bébi ewok, BB-8, vagy éppen a Minyonok). Viszont egyelőre nem tűnik olyan hős típusnak, mint R2 – ez mondjuk nem baj, a nap megmentése maradjon meg a vén droidnak.

Van egy Maz Kanatánk is, aki jött, szó szerint látott, majd eltűnt, mint a kámfor. Érdekes figura, afféle Yoda pótlék, bár megvalósításában és jellemében azért a Lupita Nyong'o megformálta karakter eléggé más alak – tulajdonképpen bölcs és apró, de hát azért se Kanata, se Yoda nem ennyiből állt. Egyelőre sokat nem foglalkoztak vele, sőt, azt mondom, ő inkább olyan karakter (Erőérzékeny kalóz), akinek a múltja érdekesebb lehet. Szívesen viszont látnám egy spin-off filmben vagy a Rebelsben.

És akkor kanyarodjunk rá Rey-re, a lányra, aki bebizonyította: a Star Warsban nem csak a fiúk rúghatnak labdába. Ereje nagy, nagyobb, mint amit eddig láttunk – bár nem érzem olyan kirívónak, mint sokan mások. Oké, megreptette a fénykardját és elmetrükközött, de Ezra is emeleteket ugrott meg és Holocronokat nyitogatott, Ventress kisgyerekként kalózokat röptetett, Anakin a jövőbe látott, baba rodiai játékokat lebegtetett. Szóval nem az első példa, hogy egy Erőérzékeny mindenféle okítás nélkül képes használni az Erőt.

De Rey ereje mégsem ebből fakad, hanem a megformálója, Daisy Ridley kisugárzásából. Egyszerre ártatlan (nagyon tetszik, ahogy megrendíti az első rohamosztagos megölése) és vagány, kedves és durva, megmentésre váró lány és olyan csajszi, aki szétrúgja a valagadat, ha arra van szükség. Egyszerűen nem lehet nem szeretni. Ráadásul egy két lábon járó enigma. Ki ő, honnan jött? A Skywalkerek rokona? Kapott valamikor Jedi kiképzést? Elmélet sok van, a logikustól a minden értelmet nélkülöző vakmerőig. Én szerintem egyáltalán nem fontos, hogy ő Skywalker vagy Solo legyen, jobban örülnék, ha vele kapcsolatban a családba befogadott kis árva mesei motívumot hoznák be a Star Warsba. Egy ember, aki kívülről érkezik a Skywalkerek közé, de végül jobb Skywalker lesz, mint a valódi leszármazott: Kylo.

Valahogy úgy érzem, ebbe az irányba megy a film. Kylo szajkózza, hogy befejezi, amit Vader elkezdett, de egyértelműen félreérti Vader szerepét a nagy egészben. Neki az Erőt kellett egyensúlyba hoznia, és e feladat folytatását most Rey örökölte meg. Azzal, hogy Anakin kardja az ő kezébe került, az Erő  – és ezáltal a készítők – szimbolikusan is átadták neki Anakin feladatát. Ő lett a kiválasztott, a Skywalker örökség hordozója. Ezzel párhuzamban az Erő megtagadta Kylót, kitaszította a vérvonalból.

Rey a befogadott utcagyerek, Ben Solo az örökségből kitagadott vérszerinti utód. Ez számomra egy gyönyörű eleme lenne az új trilógiának. Persze, költhetnek családi sztorit Rey köré, bár én nem érzem szükségét ennek sem: számára (így a történetben is) addig volt a származása fontos, amíg meg nem értette, hogy nem azzal kell foglalkoznia, ami mögötte van, hanem azzal, ami előtte áll. A Maz Kanatával lezajlott beszélgetése után a családjáról és a vágyáról, hogy visszatérjen Jakkura, nem is esett több szó. Ezért érzem azt, hogy Rey karakterével kapcsolatban nem a múltja, hanem a jövője az, amivel a filmek majd foglalkozni fognak.

A kislány ecsetelése közben nem hagyhatjuk ki a látomását, amit Anakin és Luke fénykardja vált ki, pontosabban szólva azon keresztül az Erő. Mert a fénykard csak tárolóedénye a kiberkristálynak, amely – mint azt tudjuk a TCW-ből és a Rebelsből – rezonál az Erővel. És itt jön az érdekes része: a Jedi ifjak és padawanok egy igen spirituális próbatétel folyamán szerzik meg a kiberkristályt, amiben nagy szerepet játszik az Erő ismerete és használata. Mind a TCW-ben, mind a Rebelsben a jelöltek valóságosnak tűnő víziók sorát élték át, legtöbbször a bennük lakó félelem elevenedett meg valamilyen formában. Ezra a templomból hasonlóan került át a Ghostra, mint Rey a Bespinre, a Jedik lemészárlásának helyszínére vagy a Jakkúra. Olyan volt, mintha ott lett volna. Sőt, még a zuhanás motívuma is megvan mindkettőnél.

Rey a vízióval tulajdonképpen a két sorozatban is látott próbán vett részt, annyi különbséggel, hogy nem egy Jedi templomban jutott hozzá a kristályához, és az már eleve egy fénykard része volt. A fénykard pedig azért az ő kezébe ugrott bele, mert ő érdemelte ki a benne lévő kiberkristályt. Az az ő kristálya, ahogy a TCW-ben az ifjoncok, a Rebelsben pedig Ezra kapta meg a sajátját.

A látomás emellett szerintem felfedi Rey előtt a sorsát, azt, hogy honnan indult és hová kell eljutnia, pontosabban, kit kell meglelnie: Luke Skywalkert. Viszont a képek sokféleképpen értelmezhetőek. Lehet, hogy Luke útját mesélik el, ebben az esetben köze van Rey Jakkún történő hátrahagyásához (az apja?). Az is lehet, hogy Luke tragédiáját, Ben árulását és az új örökös, Rey megjelölését látjuk. Egy biztos, ez a benne szunnyadó Erő igazi ébredése, ami olyan nagy hullámot kavar, hogy még Obi-Wan Kenobi is szól Rey-hez (Ewan McGregor és Alec Guinness hangján egyaránt). Ráadásul a látomásban minden megjelenik, amit Yoda a The Empire Strikes Backben mondott: „Az Erő által sok mindent láthatsz. A jövőt, a múltat, távoli világokat, tovatűnt barátokat.”

Egy szó mint száz, Han halála mellett Rey látomása a The Force Awakens legjobb jelenete.

Az új gonoszok

Kylo Ren, vagy más néven, Ben Solo. Han és Leia gyermeke, aki nem a nagybácsi, hanem a nagypapa nyomdokaiba lépve átállt a Sötét Oldalra, hogy egy még nagyobb gonoszt szolgáljon.

Sok véleményt olvastam róla. Hogy emos – aki ezt állítja, annak először talán meg kéne ismerkednie az emo fogalmával. Hogy hisztis – hát, végül is, ja, és? Ilyen is van. Hogy Adam Driver nem jóképű – le van szarva! Hogy nem hasonlít Hanra és Leiára – egek, régen rossz, ha egy színészt a kinézete, nem a tehetsége miatt választanak ki (megjegyzem: szerintem van hasonlóság Ford és Driver között). Hogy nem olyan, mint Darth Vader – na baz’ meg, még az kellett volna. Bár ez külön tetszik: azok kárognak a legjobban, hogy nem olyan, mint Vader, akik ezzel párhuzamban szidják a filmet, amiért oly sok eleme másolt.

Nos, én imádom Kylo Ren karakterét. Ő Anakin tükörképe. Anakin csak azért lett gonosz, hogy jót tehessen. Bár volt benne hatalomvágy, legfőbb jellemzői a folyamatos segíteni akarás. Bár részben önző célból, de meg akarta menteni a feleségét. Ezért állt Sidious mellé. Meg azért, mert Palpadious a barátja volt, a Jedik meg ez ügyben nem sokat tettek. És amikor átállt, akkor is tudta, hogy rossz dolgokat tesz. Ezt jelzi, amikor sír a Jedi gyerekek megölése előtt, és amikor sír a Mustafaron. És persze, ennek jele a későbbi vívódása, ami végül visszahozza a Világos Oldalra.

De Kylo nem ilyen. Ő nem azért vívódik, mert gonosz dolgokat művel, és nem azt kapta, amit el akart érni. Ellenkezőleg, ő azért vívódik, mert tudja, hogy még mindig nem elég gonosz. Kylo Ren Darth Sidious tökéletes utódja. A Sátán pici fia. Egy ember, aki a Star Wars VII alapján a hatalom miatt akar mindennél gonoszabb lenni, és még ideálját is megveti azért, mert gyenge pillanatában engedett a Világos Oldalnak.

És ő megteszi azt, amiről Anakin csak hitte, hogy megtette, pedig se Amidala, se Luke esetén nem tudott megtenni: megöli a szerettei egyikét. És micsoda jelenetben teszi azt! De erről később, mert Hannal külön kell foglalkoznom.

Szóval Kylo a tökéletes gonosz. Azért gonosz, mert az akar lenni. A jóság, a fény ellen küzd. Egy tökéletes Vader ellentét. És erre még rájátszik a maszkja is. A maszk, amit nem kéne viselnie, de hordja, míg Anakin nem akarta viselni, de hordania kellett. Nem mellesleg, az a maszkot egyértelműen a Star Wars: Knight of the Old Republicban szereplő Darth Revan maszkja ihlette, és ezt nem is tagadják, a háttérsztori szerint is egy ősi Sith álarc az (a fénykardját szintén az ősi Sith fénykardok alapján készítette el). Szóval Kylo Ren az ideális Sith Nagyúr, Darth Sidious és Darth Maul méltó örököse. A vén Palpatine bár ismerhette volna, felejthetetlen párost alkotnának.

Hogy néha dühében szétveri a berendezést? Jól teszi! Amikor legelőször hozták neki a rossz hírt, fejben keresztet vetettem az Első Rend bátor hírhozójára. Vadernél ekkor ugye „megbocsátás” címen szorult az Erő hurka a torkon. Biztosra vettem, hogy Kylo kinyírja – ennyi másolás után pont ezt nem lépnék meg? Hopp, nyílik is a kard, micsoda újdonság, nem az Erővel fogja kinyírni. Huhúúúú!

És nem nyírta ki, süsd meg! A film, ami történetben és vizualitásban annyit másolt, a legfontosabban, a karakterekben nem teszi meg ezt. Kylo nem öl embert dühében. Letarolja a berendezést, de nem folyt meg másokat, nem rombolja szándékosan a morált, csak mert bal lábbal kelt fel.

Szóval mindent egybevéve, szerintem Kylo Ren az egyik legérdekesebb karakter, amit a Star Wars le tudott tenni az asztalra, és ha ezt megfelelően fejlesztik tovább, akkor Vader elmehet a pi… francba.

Mégis, a gonoszok között a személyes kedvencem Hux tábornok lett. Tarkin óta nem láttunk ilyen erős nem Erőérzékeny gonosz karaktert. Hux és Tarkin viszont nem egy súlycsoport. Tarkin katona volt, megfontolt, rideg, számító, nyers stratéga. Hitt abban, amit szolgált, de nem elvakultan, hanem meggyőződéssel. Ő így látta a világot szépnek és jónak, de mindig józan maradt. Én tulajdonképpen tisztelem Tarkint – bár ehhez a The Clone Wars és a Rebels is kellett. De már az A New Hope-ban azt éreztem, hogy ő nem feltétlen gonosz a szó klasszikus értelmében. Nem öldököl, csak mert rossz hírt hoztak neki, nem robbant ki galaktikus háborút, hogy lejárasson egy rendet. Ő katona, felesküdött valamire és szolgálja azt a legjobb tudása szerint. Mivel lángelme, ez a tudás nagyon veszélyes.

Hux ellenben egy elvakult pszichopata túlságosan is nagy hatalommal. A beszéde legalább olyan ütős, mint Sidious alapítóbeszéde a Szenátusban. És ahogy Domhnall Gleeson eljátssza a szerepét, az hátborzongató. Üvölt róla az elvakultság, és amikor a Csillagpusztító elsül, szerintem Hux is elsült. Ő egy olyan figura, akit reményeim szerint még sűrűn használnak a Star Wars VIII-IX-ben – ha már először az algonoszok történelmében túlélte a filmet. Nagyszerű karakterré érhet, akit méltán említünk majd Jabba, Grievous, Jango, Maul, Boba és Tarkin mellett. Frászt, már most méltó rájuk!

Aztán van nekünk egy Phasmánk, mint az első női rohamosztagos (aki mellett mindjárt van két másik is), ráadásul király páncélba. Sajnos Gwendoline Christie szerepe ennyiben ki is merült. Ez határozottan egy negatívum a karakterek sorában, de talán a nyolcadik és kilencedik rész majd javít rajta, hiszen nem lett bezúzva hulladéknak – az talán kicsit extrém lett volna a hősöktől.

És végül jöjjön Snoke, ami norvégul azt jelenti, hogy „ellop”, és akinek neve gyanúsan emlékeztet a snake-re, mint kígyó. Mindkét allegória remek, hiszen ellopta Bent a szüleitől és a Jediktől, és igencsak alattomosnak tűnik. Sajnos sokat egyelőre nem tudtunk meg az Andy Serkis orgánumán megszólaló fővezérről, csak annyit, hogy szereti hologramon nagyobbnak feltűntetni magát, mint amilyen, de ebben már az Uralkodó is jártas volt. Illetve Erőérzékeny, láthatóan ő az Első Rend ura és parancsolója, de mintha hidegen hagyná az egész konfliktus az Ellenállás/Köztársaság és az Első Rend között. Ő inkább valami misztikus dologra hajt, és úgy érzem, ennek nagyon sok köze lesz az Erő egyensúlyához.

Sőt, elméletem szerint Snoke önvédelemből akarja elpusztítani a Jediket, mert a Sötét Oldallal tartja fenn az életét hosszú-hosszú évek óta, de ha beáll az egyensúly, akkor elpusztul. Ám mint írtam, ez az én elméletem, és némileg alaptalan, mint sok másik. Az biztos, hogy egyelőre még nem ér fel Sidioushoz, de hát ez sem csoda: neki még csak egy filmje volt, nem öt.

A régi hősök

Kezdjük Luke-kal, nyilvánvaló okokból. Mark Hamill nagyon jól összeszedte magát, igaz, egyelőre még hiába, hiszen nem szerepel sokat a filmben. Ennek ellenére az egész sztori köré szövődik, hiszen az Első Rend és az Ellenállás őt akarja megtalálni, ráadásul immár egyértelmű: ha Luke Skywalker nem állítja vissza a Jedi Rendet, az Erő egyensúlya nem áll be.

Luke sorsa úgy tűnik, nem alakult biztatóan. Mint mester, elbukott, az új generációs Jediket mind egy szálig lemészárolták, hála egykori tanítványának és unokaöccsének, Bennek. És egy új gonosz is felütötte a fejét, Snoke.

Ami nagyon tetszik vele kapcsolatban, hogy a száműzetésének nem csak az a célja, hogy elbujdosson, amíg jön a következő új remény. Nem, Luke okkal ment el, fel akarta kutatni az első Jedi templomot. Hogy mit keres ott, az jó kérdés, a legjobb elmélet szerint szeretné rájönni, hogyan született a Rend, hogyan építették fel azt anno, évezredekkel ezelőtt.

Aztán, van egy Leiánk is. Hát… Carrie Fisher úgyszintén összekapta magát, de a karakterek palettáján Phasma után ő a leggyengébb láncszem. Tartása féloldalas, beszéde artikulálatlan (mintha zárt szájjal dünnyögne), színészi játéka semmilyen. Nem igazán bánom, hogy csak annyit szerepelt, amennyit.

Vele kapcsolatban érdekes, hogy fiúk bukása után elváltak Hannal, és az egykori hercegnő visszamenekült a katonáskodásba. Nem karakteridegen, annyit mondhatok, de érdekelne, vajon ez az attitűd mennyire járult hozzá Ben kudarcához. Az is meglepő volt számomra, hogy bár láthatóan jártas az Erőben, nem lett Jedi lovag. Nem vitte tovább vérszerinti családja örökségét, azt teljes mértékben Luke-ra testálta.

A karaktert illetően további pozitívum, hogy szemben áll azzal, amiért harcolt: a Köztársasággal. Ezt a film ugyan nem bontotta ki, de a háttértörténetek szépen lehozzák, s azt mondom: remek. Remek, mert ez újszerű megközelítése a témának. Nem lett kancellár, csak egy maroknyi katona tábornoka, akit kitagadtak abból a körből, aminek megvalósítását neki is köszönhetik.

Apró érdekesség még Leiával kapcsolatban az utolsó két megjelenése. A Star Wars VII-ben nagymamaként szerepelt, aztán, amikor legközelebb láttam a Rebelsben, ott meg tinédzser lett. Igencsak furcsa volt egymás után látni a legöregebb és a legfiatalabb Leiát, a vén tábornokot és az ifjú hercegnőt.

A két droid sem maradt ki a sztoriból, bár az eddigi filmekhez képest C-3PO és R2-D2 igencsak háttérbe szorult. 3PO-nál ez összességében nem furcsa, hiszen a The Phantom Menace-ben és a Revenge of the Sith-ben sem szerepel sokat. Viszont R2-nál már szokatlan, hogy a film nagyon-nagy részében fel sem tűnik, aztán meg a végéig nem aktív. Ennek meglett az ára: eddig mindig R2 mentette meg a hősöket, most pedig, hogy kikapcsolt, Han meghalt, Luke eltűnt, Finnt kómába küldték. R2 nélkül a Galaxis halálra van ítélve, kérem szépen.

Amúgy szegény guruló kukánál negatívumként említik, hogy miért ébredt fel ilyen lassan, ha egyszer Abrams magyarázata szerint BB-8-re reagált. Nos, erre nekem elég volt ennyi, saját kútfőből merített ötlet: a háttérsztori szerint R2 memóriája a Star Wars II óta nem volt törölve, ráadásul immár egy hatvan-hetven éves gép. S mint minden öreg, formatálás nélkül évek óta üzemelő számítógép, ő is lassan bootol be (plusz a film története szerint a Takodanára érkezés és R2 ébredése között nem telik el sok idő, csak néhány óra, a csatát viszont így is, úgy is meg kellett volna ejteniük, mert a Csillagpusztító már célba vette az Ellenállás bázisát).

Viszont R2 kiiktatásával legalább többet szerepelhetett C-3PO, aki az ezüst lába mellé piros kezet kapott, és most már valamiféle katonai főnök az Ellenállásban (a háttérsztori szerint ő a droid hírszerző hálózat feje). És milyen vagány lett, hogy pofán vágta a frissen ébredt R2-t, amikor az beszólt neki. Itt jegyezném meg, hogy Anthony Daniels kora ellenére még mindig kisujjból hozza az aranybogarat, ellenben Józsa Imre olyan volt, mint egy rossz buzi (pedig a Star Wars I-III-ban remek választásnak tartottam C-3PO-ra).

Vegyük elő Chewbaccát (Peter Mayhew), akiről azt szeretném megjegyezni, hogy négy Star Wars film után végre jött egy mozi, amiben végre tényleges szerepe is van. Han hűséges társa immár nem csak egy öleb, hanem benne van a cselekményben. Mi több, most lesz igazán érdekes a figura, hogy Han Solo meghalt.

És ezzel rá is kanyarodtunk Hanra. Egy legenda halálára. Tulajdonképpen nem ért meglepetés, amikor a kard átszaladt Hanon, hiszen Harrison Ford már a Return of the Jediban le akart számolni a csempésszel, és igen korán megjelentek azok a hírek, hogy ezúttal Han tényleg meghal. Az már csak extra kiegészítés volt, hogy Abrams nem fél a legendák elpusztításáról, elvégre ő robbantotta fel a Vulcant és a Romulust.

Egy legendával leszámolni hálátlan és veszélyes feladat, hiszen a rajongók biztos megutálják az elkövető rendezőt, ráadásul méltó halált adni egy legendának nagyon nehéz munka. Elég csak visszagondolni arra, mily méltatlan halált halt az igazi James T. Kirk kapitány. Agyonvágta egy híd… Nos, Abrams nem ezt játszotta meg. Ő tudta, hogyan kell megugrani a megugorhatatlant.

A jelenet gyönyörű. Minden képkockája egy csoda. Ha valamit ki kéne emelnem a The Force Awakensből, amiért érdemes megnézni, az Han Solo halála lenne (ha még nem szólam volna, spoiler veszély!). A fények, a színek, a hangok, a beállítások, a díszlet, minden ott van a szeren.

„Amíg van fény, van esélyünk” – mondja Poe a csata elején, s amikor Han és Kylo a hídon áll, a fény, ami Rey és Finn érkezésével rájuk vetül, azt sugallja: igen, van esély. Van esély arra, hogy Kylo visszatér. De minden más sötétben van, ez jelzi nekünk: Kylo nem akar átállni. Ő nem arról beszél, hogy mit kell tennie a visszatéréshez. Ő azt tudja, mit kell megtennie a Sötét Oldal elfogadásához.

És a fények kihunynak. Ekkor pedig felvillan a vérvörös penge, ami átszeli Han Solo testét. De Han még egyszer megsimogatja a fia arcát, aki a szeme láttára halt meg. Han ezzel a gondolattal zuhan bele a fénybe: elvesztette a fiát, Ben Solót, megölte őt Kylo Ren. Szomorú vég egy ikonnak, de egyben csodás is. Új, erős, érzelmekkel teli, lüktető. Ezután már nem fogunk ugyanúgy Hanra nézni, amikor az A New Hope-ban lehuppan a bárban az asztal mögé, Luke-kal szemben.

Hogy Ben az apja megölésével tényleg meghalt, azt mi sem szimbolizálja jobban, minthogy Chewie gondolkodás nélkül rálő legjobb barátja fiára. Ő sem tekinti már Solónak, hanem csak Kylo Rennek.

De Han nem csak a halálával kiemelkedő a Star Wars VII-ben, hanem szerepével is. Mert ő vette át Qui-Gon Jinn és Ben Kenobi feladatát. Ő a mentor, aki pártfogásába veszi az ifjakat, aki megmutatja az Erőt az új Jedinek, aki elmondja a leglényegesebb dolgokat a múltról, és aki elindítja az újoncokat az útjukon – valamint szintén meghal a trilógia bevezető részében.

Ki gondolta volna az A New Hope idején, hogy egyszer a szkeptikus Han Solo lesz a mentor? És ki gondolta volna a Revenge of the Sith után, hogy egyszer ezt a szerepet olyasvalaki tölti be, aki nem Erőérzékeny? Persze Han karakterének ez a logikus íve. Az A New Hope indította el a hívők útján, a Return of the Jedira megérett, és abból már jön az a figura, akit a The Force Awakensben halni láttunk.

Han Solo immár fenntartások nélkül hisz az Erőben, a Világos és a Sötét Oldalban, a Jedikben. És ő az az apa, aki tudja, hogy a halálba sétál, de a felesége és a fia kedvéért fellép a sötétbe, az elmúlásba vezető hídra, hogy akár az élete árán is, de tegyen egy utolsó próbát gyermeke megmentéséért. Hát mi ez, ha nem méltó lezárása Han Solo életének?

Bogyók

No, most jön az a rész, amikor bebizonyítom, mennyire tetszett az a sok elcsaklizott bolygó. Talán az egyetlen világ, ami semleges maradt a szememben, az a D’Quar, de ez inkább annak köszönhető, hogy csak annyira jelentős, mint Yavin IV a Star Wars IV-ben, vagy Felucia, Saleucami, Maygeeto és Cato Neimoidia a Star Wars III-ban. Epizódszereplő, azt csók. Igazán semmit sem látunk belőle, így nem nagyon ragadhat meg. Oké, picit hasonlít Yavin IV-re, itt szintén vannak fák. De azok voltak a Naboon is. A bázis nekem klausztrofóbb hangulatot árasztott, mint a yavini, a háttérben látható monumentális hegyvonulatok pedig kifejezetten egyedi ízt adnak neki.

A legjobb világ mindenképpen a Jakku lett, ami csak nyomokban tartalmazza Tatooine-t. Itt is van sivatag, csak itt az egész bolygó az, Tatooine meg a tévhittel ellentétben inkább sziklabolygó (aki nem hiszi, nézze meg a filmeket, sokkal-sokkal több sziklás jelenet van, mint sivatagos).

De nem ezt emelném ki igazi különbségnek, hanem a hangulatát. Azt hiszem, a Birodalom árnyai című könyvben jellemzik a Tatooine-t a Galaxis hónaljaként. Nos, ha ez így van, akkor Jakku a segglyuka. A csillagromboló-roncsok nyitásból jelzik, hogy itt több százezer ember lelte halálát, és biza még a hatalmas rombolók is csak az enyészetté lehetnek (ráadásul vizuálisan is egyértelműsítik, hogy a Birodalomnak vége). Ez máris komor hangulatot teremt, és ezt remekül közelítették meg: Rey tök egyedül az egyik roncsban. Ezeken a rombolókon legutóbb rengeteg embert láttunk, most pedig síri csend, csak egyetlen élet van jelen. A kihalt hangárba leereszkedő Rey maga a halál és elveszettség kiáltása.

Aztán jön a Niima bázis, és kiderül, hogy Jakkura a civilizáció csak megdögleni jár. Tatooine-on még a Lars-farmon is nyüzsgött a család és a droidok által az élet. Beru néni kedélyesen főzte a vacsit, Luke játszott a kis T-16-os modellel, aztán meg az asztalnál veszekszik a nagybátyjával. De a fene bele, még Anakin és Shmi is jól élt, pedig ők rabszolgák voltak. Arról nem beszélve, milyen látható különbség van a Niima bázis és Mos Eisley vagy Mos Espa között. Ezután elkap a röhögő görcs, ha koszfészeknek nevezik Mos Eisley-t. Hát az a civilizáció melegágya!

Mert a Niima bázison biza egy önkényúr kénye-kedve szerint osztja a kaját a kiganézott és megtisztított roncsok után (az már csak a slusszpoén, hogy a látomás tanulsága szerint Pluttra bízták rá a kicsi Rey-t, így valószínűleg ő is valami rabszolga szerűség). Ház normális egy sincs, tákolt viskók sorakoznak mindenfelé, a leszállópálya meg a „tedd le a hajódat, ahová tudod” jelszó szellemében készült.

De ez persze csak az érem egyik oldala, hiszen van egy Tuanul nevű falunk, amit az Első Rend nyitásként – megalapozva ezzel a film sötét alaphangulatát – kiirt. Tuanul bennem a Tusken tábor hangulatát ébresztette fel, pedig itt az Erő Egyházának tagjai élnek, élükön a Max von Sydow alakította Lor San Tekkával, aki nemcsak elindítja a sztorit, de olyan karizmával bír, hogy nagyon remélemm hogy megjelenik a korábban játszódó spin-offok és sorozatok valamelyikében.

Van még valami a Jakkuval kapcsolatban, ami nagyon tetszik: együtt létezik a főhőssel és a főgonosszal, Rey-jel és Rennel. Amikor Kylo megérkezik a Jakkura, a bolygó sötétségben honol, amikor Rey belép a képbe, fényes nappal van, és innentől igazából nincs éjszakai jelenetünk egészen a film végéig, amíg Kylo el nem kezdi a családfája nyirbálását (ennek ellenére Kylo többségében sötét helyszíneken van, kivéve, amikor Rey a közelébe kerül, akkor a kislány még az ő életébe is fényt visz).

Második kedvenc helyszínem az a Csillagpusztító lett, ami egyben a legbénább koppintás és a legérdekesebb új világ is. Mert mit látunk? Egy új Halálcsillagot, de Abrams azt mégsem úgy valósította meg, mint Lucas. Utóbbi a lerágott részt leszámítva egy az egyben átemelte a Star Wars IV-ből bolygórombolóját a Star Wars VI-ba, míg a hetedik részben teljesen új dizájnt, tüzelési metódust és célt kapott.

A dizájnt talán nem kell megmagyaráznom. Ez nem egy űrállomás, hanem egy bolygó, amire ráépítettek egy gigantikus ágyút. Vannak rajta hegyek, erdők, még valamiféle állatokat is lehet látni az egyik látképen. Egy teljesen funkcionális világ, aminek felszínén rákként terjedt szét a technika ocsmány daganata.

A tüzelési metódusa már érdekesebb: klasszikus űroperás, értelmetlen űrágyú. A napból nyeri az erejét, majd átlő a fél Galaxison, a lézersugara pedig mindenhonnan látható. Tudományosan baromság? Persze, de a Star Wars űropera, nem hard-sci-fi, úgyhogy elnézhető neki. Ebben a franchise-ban a látvány csak körítés, a technoblabla nem számít. Ha kell, lefutható lépegetők nyernek csatát, máskor egyetlen űrhajó felrobbantásával kiiktatható egy droidsereg, most meg fényévekről látható lézersugárral lődöz egy űrágyú. Majd a háttérírók biztos kitalálnak erre az egész cuccra valami magyarázatot, ahogy eleddig minden hülyeséget sikeresen megmagyaráztak.

Szóval, túllépve a technikai maszlagon, sokkal érdekesebb, milyen szép apokalipszissel jár ennek az űrágyúnak az elsütése. Vörösen izzik minden, a fákat elsöpri, a napot elszívja. Szó szerint végítélet fegyver, egy eszköz, ami egyetlen lövéssel két csillagrendszert vág szét. Egynek felrobbantja a bolygóit, a sajátjának meg elpusztítja a csillagát.

Ami még érdekes, az a funkciója. Az első Halálcsillag a terror eszköze volt, a második egy csapda (később nyilván ezt is megfélemlítésre használták volna, de idáig nem jutottunk el). Ez azonban alapjaiban baromság, hiszen a Birodalom nem sokáig maradhatna fenn, ha sorban felrobbantja a bolygókat. Ott is van gazdaság, ami megsínyli, ha a fizető világok eltűnnek a térképről. A Halálcsillag félelemkeltő, de egyben önpusztító fegyver.

A Csillagpusztítót viszont arra használták, amire minden tömegpusztító fegyver való: első csapásmérésre. Egyetlen lövéssel összezúzták a Köztársaság politikai és katonai erejét, ezzel megnyitva az utat az Első Rend seregeinek. Nyilván további segítséget nyújthatott volna a háborúban, de a főcélját elvégezte. Ez az újszerű megközelítés az, aminek hála el tudtam fogadni a Csillagpusztító létét.

Ez, a látvány, a tüzelés és még valami: hogy a történetben igazán nincs kulcsszerepe. Az A New Hope cselekményének középpontjában a Halálcsillag állt, a Return of the Jediban szintén fontos szerepet kapott, bár lényegesen mellékesebb már, mint azelőtt. A The Force Awakensben meg tulajdonképpen az egész Csillagpusztító csak azért fontos, hogy helyet adjon a végső karakterdrámának. A csata körülötte csupán azért van, mert minden Star Wars-filmbe kell egy nagy csata. Persze Abrams nem volt rest ezt is múltidézésre használni.

Mindemellett van még egy dolog, ami kifejezetten tetszett a Csillagpusztítóval kapcsolatban: a pusztulása. Eleve, az X-szárnyúak nem tudtak vele mit kezdeni, amíg Hanék a felszínről nem szabotálták – vagyis a kinézett gyengepont minden volt, csak nem gyenge.

Aztán ekkor sem robbant fel az első torpedótalálatra. Ellenkezőleg, Poe ténykedése után csak a hő oszcillátor szállt el, amit földrengésszerű események követtek. A bolygó kvázi szétesett. De nem csak szétesett, az elnyelt energiáknak hála új csillaggá éledt. Ez is egy szép képi metafora arra, hogy „amíg van fény, van esély.”

Amikor kihunyt a fény, Han meghalt, Ben Solo végleg Kylo Renné vált, Finn súlyosan megsérült, de végül feléledt a remény, mert az űr sötétjében egy ragyogó, új nap virradt. Szóval ahelyett, hogy a Csillagpusztító egyszerűen kipukkadt volna, csillaggá vált. A halálból új élet sarjadt. (Ennél szebben és groteszkebben ezt a témát csak az Alien³ tudta prezentálni.)

Aztán van itt nekünk egy Takodanánk, az idilli kis világ, amire Rey oly látványosan rácsodálkozik – mint egy igazi kis kalandor. Míg Anakint és Luke-ot totál hidegen hagyta az űr, addig Rey-ből süt, mennyire imádja ezt. Pláne nagyszerű lehetett számára a Takodanát meglátni, ami szöges ellentéte a Jakkunak.

Persze ez sem teljesen szép világ. Élettel teli, de a sok szépség mögött rút betegség lapul: egy sötét kastély, olyan alakokkal, akiket tuti nem csak tizenkét naprendszerben ítéltek halálra távollétükben. Maz Kanata kastélya úgy töri meg az idillt, mintha valaki gyilkos vírust fejlesztő labort rendezett volna be a Naboo-n (megjegyzem: volt gyilkos vírust fejlesztő labor a Naboo-n). És a slusszpoén, hogy az Első Rend érkezésével ez az ál-idill végérvényesen semmivé foszlik, és a Takodana édeni pokollá változik. Ahogy Kylo rendíthetetlenül üldözi Rey-t, az olyan, mintha a Sátán felruccant volna a mennybe egy ártatlan lélekért.

Az utolsó két bolygó az Ahch-To és a Honsian Prime. Előbbi Luke tanyája, egy világ, amit úgy tűnik, szinte teljesen víz borít, csak néhány apró sziget úszik a felszínén. Ez az egyik legegyedibb világ a The Force Awakensben és szerencsére a Star Wars VIII visszatér ide (igaz, Rian Johnson kénytelen lesz díszlettel és CGI-jal megoldani, mert a forgatás immár nem lehetséges az eredeti helyszínen).

A Hosnian Prime pedig egy mini-Coruscant, amiből nem látunk sokat, sőt, még annyit sem, de legalább jelzi, hogy az új trilógiára nincsenek teljesen elfelejtve a fantáziát jobban hasznosító világok. Személy szerint szívesen láttam volna többet belőle – de hát mire való a Rebels meg majd a spin-off filmek gyűjteménye, ha nem arra, hogy bemutassák azt, amiből keveset látunk a fősodorban?

Látvány

A végére hagytam a vizualitást, mert erről már nem fogok ódákat zengeni. Pazar. Amióta egyre-másra jönnek ki a werkfilmek, amik végre átfogó képet adnak, és nem azt szajkózzák, hogy mennyi mindent megépítettek, még jobbnak tartom. Tulajdonképpen onnan, hogy tisztes iparos munka eljutottam oda, hogy újra hülyeséget követett el az Akadémia, mert nem ennek a filmnek adta az Oscar-díjat a látványért. A Mad Max: Fury Road is megérdemelte, de a The Force Awakens sokkal jobban megérdemelte volna.

Persze, aki azt hiszi vagy hitte, hogy ebben a filmben csak minimálisan lesz CGI, nos, sajnálom, de az maradjon a ’70-es, ’80-as évek filmjeinél. Nagyon sok CGI van benne, valószínűleg mennyiségében majdnem annyi, mint az előző trilógia egyes részeiben. Mert, ahogy azokban sem minden CGI, úgy ebben sem minden praktikus effekt. A legnagyobb meglepetés az volt, amikor kiderült, hogy a Rey-t a markában tartó Unkar Plutt is CGI, holott az őt alakító Simon Pegg a forgatáson viselte a Plutt-jelmezt. De ezek szerint az csak referenciaanyag volt, és a végleges filmben már részben vagy teljes egészében CGI-jal jelenítették meg. Ezt viszont szerintem tízből tíz ember észre sem vette.

A látványnál kiemelném a kedvenceimet, az űrhajókat. Az új, Resurgent-osztályú csillagrombolók nagyon babák, remek továbbgondolása a Venator- és Birodalmi-osztályú csillagrombolóknak. Ugyanígy dicsérném a kétüléses TIE/sf-et, ami végre egy hatékony TIE vadász típus. Oké, az Interceptor sem volt rossz, de ezek sokkal babábbak. A TIE/fo-k viszont már nem változtak sokat, csak a színük jobb, mint a TIE/LN-eké.

A kedvenceim mégis a T-70-es X-szárnyúak lettek, igaz, már a film előtt. Mindig is sokkal jobban tetszett a Star Wars IV-hez készült, Ralph McQuarrie-féle koncepciórajzon szereplő X-szárnyú, és a T-70-esek ezek alapján készültek el. Szóval naná, hogy lepipálták nálam a T-65-ösöket.

Látvány terén említésre méltóak a légi csaták. Ahelyett, hogy Abrams összehozta volna a sokadik űrcsatát, gondolt egy merészet, és két légköri ütközetet penderített nekünk, ami merőben új a Star Wars-mozifilmek palettáján (azért a The Clone Warsban már láthattunk ilyet).

És még néhány apróság címszavakban, ami nagyon bejött: Kylo Ren ruhája és fénykardja, Han dzsekije, a rohamosztagosok új páncélja, az új fegyverek mindegyike, a poénok remek aránya, a sok visszautalás. Ezek mellett még kiemelhetném a játékot a fényekkel és a színekkel, de azt már beleszőttem a karakterek és a helyszínek ecsetelésébe.

Végítélet

A Star Wars – Episode VII: The Force Awakens vegyes érzelmeket keltett bennem megismerkedésünkkor, de ezek mára elmúltak. Összebarátkozunk, megismertem erősségeit, gyengeségeit, egyszóval: helyrerázódott bennem. Ehhez persze az is kellett, hogy a premier után pár barátommal átbeszéltük a mozit, emellett meg kellett még néznem párszor és az háttértörténetekkel sem ártott megismerkednem. Persze így sem lett tökéletes, egyik Star Wars sem az. Néha pofátlanul lop, a helyszínek jobban is elrugaszkodhatnának a Földtől, a háttérrel is többet foglalkozhattak volna. De őszintén szólva, nekem így is baromira tetszik. Nem keresem a hasonlóságokat, inkább élvezem a különbségeket – különben is, a Star Wars-filmek mindig sokat merítettek egymásból. Imádom a karaktereket, ámulok a légi csatákon, bánkódom Han miatt, és élvezem, hogy újra Star Wars van a moziban.

Ha a hetedikhez hasonlóan készülne el a nyolcadik rész, lehet, hogy már nem leszek ilyen elnéző, de az is lehet, hogy igen. Mert amíg képesek szórakoztatni és elérik, hogy késztetést érezzek a szétcincálására, addig valószínűleg minden hibát meg fogok bocsátani eme franchise-nak. Legfeljebb, amikor nézem, megjegyzem magamban, hogy „aha, ezt azért csinálhatták volna jobban.” De szerencsére, nem kell emiatt sokszor morognom a Star Wars kapcsán.